Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 3. szám - SZEMLE - Halász Péter: A rendtartó székely falu

mondja kötetéről Bálint. És hősei vallanak. Felvonulnak a kisszerű vágyak áldozatai (A PECSÉTGYŰRŰ); a falanszterjövő új „betegségének”, az inaktív jóságnak áldozatai (VÉRREL ÁLMODNI MEGLEPETÉS); a gyávaságból kovácsolt jóság mártírjai (EBZÁRLAT, korábban CSÁSZÁR ÉS KALAPOSINAS, AZ ELÁTKOZOTT HÁZ); a kisszerű jellemű kisemberek (DRÁMA A TENGERPARTON, NE MENJEN LE A NAP A TE HARAGODDAL, MAGÁVAL SEM ÉLNÉK EGY SZIGETEN); az öregedés tehetetlenségét fájdalmasan átélők (EGYSZER MINDENKIT SZÓLÍTANAK, BÁR TÉRHETNÉK HAZA). Ahány sors, annyi jellem. Egy közös vonásuk mégis található; vágyaik emberiek és elérhetők, tetteik hétköznapiak és megbocsáthatok. A kötet Írásaiból sugárzó magányérzést, az emberséghiány hidegét Bálint igyekszik derűben feloldani, ám olykor — amikor a kötet egyetlen gyengéje, a történet- kitalációk nem engedik — elveszik az anekdotá- lásban. Hőseit szelíd iróniával figyeli, lírai hangvétele pedig bearanyozza a deres hősök deresedő tötréneteit.

A kötet kisember hősei a szánakozáson kívül tehetetlenek, és ez önmagában még nem elég. Cselekvőn tenni kell — vallja Bálint e könyvvel —, hogy a világot végre ne kelljen félteni semmitől és senkitől, még tétova önmagunktól sem. (Kriterion, 1973.)

RÁCZ-SZÉKELY GYŐZŐ

a rendtartó;

SZÉKELY FALU

Sütő András és Kallós Zoltán könyvei után már aligha okoz meglepetést, ha a bukaresti nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion ismét olyan kötetet bocsát útjára, ami különleges értékével magára vonja a magyar nemzeti múlt iránt érdeklődők figyelmét. De ha nem is meglepő, annál nagyobb örömöt okoz, hiszen korántsem dúskálunk az ilyen jellegű és jelentőségű kiadványokban.

Aki kézbeveszi és belelapoz Imreh Istvánnak, a történelem kolozsvári professzorának a gyűjteményébe, joggal hiheti, hogy olyan dokumentum- gyűjteményt tart a kezében, amely csupán egyszerű történelmi segédeszközül szolgál a XVIII.— XIX. század társadalmi viszonyaival folgalkozó történész számára. „Faluközösségi határozatok a feudalizmus utolsó évszázadából”, olvashatjuk a könyv belső címlapján, s mint ilyen, valóban a történelemtudomány elkötelezett művelői számára ígér haszonnal járó ismereteket.

Ám aki nem sajnálja rá a fáradságot, és olvasni kezdi a levéltári anyagot tartalmazó gyűjtemény elé írt bevezető tanulmányt, hamarosan rádöbben: korántsem egyszerű adatközlésről van itt szó, sokkal inkább olyan nemzeti hagyományról, közösségi voltunknak olyan történelmi dokumentumáról, amelyet legalább olyan joggal és öntudattal tekinthetünk a magunkénak,mint a legszebb népköltészeti vagy népművészeti emlékeket. Ez pedig azt jelenti, hogy ugyanúgy meríthetünk belőle mai életünk és sorsunk értelmezéséhez és gazdagításához, főképpen pedig éppen úgy ismernünk kell, mint múltunk egyéb dokumentumait, bizonyságát és eredményeit.

A székelység történelmének alakulását alapvetően meghatározta az a körülmény, hogy hosszú, a többi országrész parasztságánál sokkal hosszabb időn keresztül voltak viszonylag szabadok, s mikor a jobbágyság rendszere őket is befogta volt az emberaljasító, közösségellenes szervezetbe, a függetlenségnek csupán az emléke is olyan erőt és tartást adott számukra, amelynek átérzése továbbra is megkülönböztette őket más vidékek „örökös” jobbágyságba törődött népétől. így vált lehetővé, hogy a XVIII. század végén, sőt a XIX. század elején is elevenen élt körükben a faluközösség, s annak megváltozott, de mégis meghatározó kereteket jelentő erővonalai között rendezték be életüket. Ez pedig biztonságot, mércét és támaszt jelentett számukra mindennemű, a közösséget fenyegető külső és belső veszély ellen.

A faluközösségnek ezt a biztonságot adó szerepét különösen észre kell vennünk, már csak azért is, mert a hagyományosan kialakult szokásokat és viselkedési módokat hangsúlyozza, miknek pedig döntő jelentőségük van mindenfajta közösség léte és jövője szempontjából. A székely faluközösség különböző megnyilvánulásait dokumentáló kötet rendkívül fontos adalékokat tartalmaz nemzeti történelmünk alaposabb megismeréséhez, árnyaltabb összefüggéseinek tisztázásához. Ez alkalommal mégsem ezt a nyilvánvaló jelentőségét hangsúlyozzuk, hanem azt, amit a történészek informálásán túl mindnyájunknak ad, nevezetesen a közösségi lét megnyilvánulásainak, elemeinek nagyszerű tanulságát és a társadalmi haladásban betöltött szerepét. Nem véletlen, hogy Marx és Engels afaluközösségben a „népi szabadság egyetlen megmaradt tűzhelyét köszöntötték, és úgy vélték, hogy egészen a legújabb korig élt és fegyver volt az elnyomottak kezében”. Azt a támaszt kell látnunk az itt megismert szervezetben, amely minden szempontból mérsékelte a közösség kiszolgáltatottságát. Ha egyébbel nem, hát azzal, hogy elősegítette a közösségi érdekeknek az egyéniek elé kerülését, s lehetővé tette, hogy a közösség érdeke mindenki számára nyilvánvalóvá váljék. Mégpedig nem csupán az írott és íratlan szabályok és törvények rendszerével, hanem ami ennél sokkal fontosabb: a közgondolkodás s a közösségi felelősség formálásával és érvényre juttatásával. Jó példa erre, amit Imreh István a falugyűlés és a faluszéke intézményével kapcsolatosan ír. Mindkét fórumon ítélkezhettek például azok felett, akik a communitás erdejében vagy kaszálójában kárt tettek. Ám az ítélkezők nem valami külső hatalom által a közösség fölé emelt „funkcionáriusok” voltak, hanem olyanok, akik alkalomszerűen ugyan, de a közösség tényleges és konkrét érdekeit képviselték. Az ítélkező intéz91