Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 3. szám - SZEMLE - Rácz-Székely Győző: Az öregek könyve (Bálint Tibor: Nekem már fáj az utazás)
Bolond-e, akit senkisem kért, nem biztatott, senki nem hatalmazott fel semmire, csupán a mindent értő, mindent érző ember önözésének hajtóereje jogán teszi kockára testét, lelkét másokért? De mégsem élhet másképp. Betegségében fogant versei, hazalátogatásainak jóérzést keltő, otthonízű hangulatfoszlányai, forrószívű- séget sugárzó lelkességei olyan emberközelbe hozzák a költőt, ahonnan már nem szabadulhat az olvasó, húzza, vonzza a további megismerés vágya. Garai Gábor, a versek válogatója írja baráti előszavában, hogy ez a gyűjtemény kis része csak Váci költészetének. „Mégis hiszem, hogy együtt vannak benne azok a legfontosabb versek, amelyekből az olvasó megalkothatja magának a költő hiteles képmását.” Hozzáértéssel és szeretettel válogatott verseket tartalmaz ez a kötet. Váciné Juhász Mária életrajzi, emberi sorai is azt a hitünket gazdagítják, hogy Váci Mihály azok közé a költők közé tartozik, akiket a sors ajándékoz egy-egy adakozó percében azért, hogy fényükkel bevilágítsák az addig sötét, járatlan utakat, tereket. Váci Mihály korai halálát nem nevezhetjük egyszerűen veszteségnek. Elvesztésével egy idő előtt lezárult felfedezés ért véget. Harcos-szíves útmutatásra, humanista költőiségre szomjas világunknak már Váci Mihály neve alapot és egyben támaszt jelentett. Sok feladat áhítozna ma is az ő köztudottan nagy terheket megoldani, viselni tudó embersége, költészete után. (Váci Mihály: Válogatott versek, 1974.) VOZÁR JOLÁN AZ ÖREGEK KÖNYVE Bálint Tibor: Nekem már fáj az utazás Akik Bálint Tibort a ZOKOGÓ MAJOM szerzőjeként ismerték meg, azok számára nyilván meglepetés lesz legújabb könyve, a NEKEM MÁR FÁJ AZ UTAZÁS. Pedig a nagyregény epikus áradásával szemben ez a novelláskötet nem egyébről ad számot, mint írója visszatéréséről EREDETI műfajához, a kisepikához. Bálint Tibor harmincegy esztendős korában érkezett meg az irodalomba a CSENDES UTCA novelláival. A Forrás-sorozatban megjelenő pályakezdő kötete egyben önvallomás is: a kolozsvári külvárosból induló író gyermek- és ifjúkora minden hősiesség nélkül való kisembereit varázsolja elénk. S mivel ezt a világot és ezeket az embereket ismeri a legjobban, még évekig elidőzik bemutatásukkal. Bírálói már-már beskatulyázzák az élet perifériájának ábrázolójaként, amikor 1967-ben — a felületes vizsgálódókat megtévesztendő — látszólag tudományosfantasztikus kisregénnyel kopogtat be (ÖNKÉNTES RÓZSÁK SODOMÁBAN). Kritikusai azonnal új hangról, látásról, az író pályáján szükségszerűen bekövetkező kitérőről kezdenek beszélni, persze valójában Bálint régi témája tér vissza új köntösben: nosztalgikus vágy az emberibb életre, az elgépiesedett kisember vágya az emberségre. S ennyiben parabola is. Bálint mindig a föld és lakója, az ember felé irányítja robothősei elmekerekének járását. Hogy véletlenül se értsék félre a falanszterjövőt ábrázoló szándékát, ki is mondja: „a kisember ebben a kavargó világban, amikor annyi minden történik szándéka ellenére”, önkéntelenül is felteszi magának a kérdést, „hogyan őrizheti meg lelki érzékenységét és humánumát”. Erre keresi és adja meg a választ a ZOKOGÓ MAJOMban és a CSÁSZÁR ÉS KALA- POSINAS című elbeszéléskötetében. BálintTiborta kisemberek hétköznapjai ihletik. Legyen az a kisember akár a századeleji-közepi Kolozsvár, akár a biblikus-utópisztikus Sodorna lakója. Világa azonban mélyen a valóságba gyökerezik, mégha történeteit olykor a fiktív jövőbe emeli is. S micsoda világ ez? A Sánta angyalok utcája ( a ZOKOGÓ MAJOM színpadi változatának címe is ez) lakóinak életvitele és célja a vegetálás, a túlélés; az ÖNKÉNTES RÓZSÁK SODOMÁBAN költője a „megváltó szót” keresve elpusztítja könyvtárát, s csupán egyedül a gépember küzd az elgépiesedés ellen. Ez a groteszk ellenpontozás nyújt elbeszéléseinek drámaiságot. Ugyanakkor Bálint mindig a kisemberek mellett áll — gyengéd megértéssel vagy szelíd iróniával —, mégha igazságot gyakorta csak az álom régióiban tud is szerezni nekik. Ennyiben persze még akár köze is lehetne minduntalan felemlegetett mestereihez: Krúdyhoz, Nagy Lajoshoz, Gelléri- hez. Amiért mégsem: Krúdyval ellentétben hőseit nem álomvilágban mozgatja, Nagy Lajosnál pedig kevésbé racionális. Novellisztikája még talán Gelléri valóság és látomás határán lebegő, vallomásos és lírai hangvételű elbeszéléseivel tartja a rokonságot. Új novelláskötetének közel egyharmada már megjelent a korábbi CSÁSZÁR ÉS KALAPOS- INAS Öregek könyve című ciklusában. Akkor az volt a feltűnő, hogy hanghordozásukban mennyire elütnek a kötet többi darabjától,és az erőszakolt párhuzamkeresések révén egyes kritikusai még a gárdonyis lekerekített anekdotafűzéssel is kapcsolatba hozták ezen írásait. Bálint azonban tudatosan hirdeti: az élet nem irodalom, hogy megnyugtató módon záruljon. Most, kötetbe szerkesztve és kibővítve még inkább kitűnik ez. Félresiklott hőseit az ötvenéves érettségi találkozó ürügyén láncolja egySzamos-parti pad gyóntatószékéhez, az ecetfák alá. A hagyományos (lineáris) szerkesztés módot nyújt arra, hogy a felsorakoztatott emberi tragédiák, félbetört életek kapcsán kibontakozzék előttünk a becsapott kisember prototípusa. „Csak a megszenvedett élet tud távlatot és mélységet adni a szavaknak. S nekem manapság épp e távlatra van szükségem, hogy élet, halál, szerelem, erény és gyarlóság dolgáról elhihető erővel vallhassak” — 90
