Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 3. szám - SZEMLE - Takács József: Verselő nemzedék

SZEMLE VERSELŐ NEMZEDÉK A Szépirodalmi Könyvkiadó antológiasoroza­tában — a Költők egymás között és A magunk kenyerén után — ezúttal tizenhármán mutatkoz­nak be verseikkel. Voltaképpen az önálló kötete­ket helyettesítik ezek az antológiák. Más orszá­gokban szívesen adnak ki 5—600 soros verses könyveket; annak a gyakorlatnak kétségtelen előnye, hogy a szerzőket megítélő mérce az olvasóknál és a kritikákban az irodalom egészéhez igazodik. Ezeket az antológiákat viszont a kritika sommásan szokta értékelni, alig néhány sort szánva az egyes alkotók bemutatására, az erő­viszonyokat pedig az alkalmi társulás szerint méri fel. A Ne mondj le semmiről szerzőinek eseté­ben a szokásosnál is szembeötlőbbek a különb­ségek: Hajas Tibor és Várady Szabolcs, akik 1968- ban jelentkeztek az Első énekben, együtt szere­pelnek most a minden tekintetben kezdőnek számító Bratka Lászlóval vagy Viola Józseffel; Szilágyi Ákos, Kemenczky Judit és Kiss Irén költészete is élesen elválik pályatársaik itt be­mutatott műveitől. A legszigorúbb formahűség és a beatversek formatagadása, gondolati költészet és élménylíra kerülhetett egymás mellé. Vannak, akik új hangot szólaltatnak meg a magyar költé­szetben, mások úgy gondolják, hogy élményeik kifejezhetők oly módon is, ahogy azt kortársaink zöme teszi. A kötet szerzői közül sokan tesznek kísérletet arra, hogy verseikkel társadalmi visszásságokat orvosoljanak. Világszerte újra virágzik a célzatos, dokumentarista irodalom, igaz, elsősorban a pró­za területén. Banos János, Litauszky István, Sikó Zsuzsa és Viola József versei alighanem véletlenül csapódnak ehhez az áramlathoz, mert a szociális kérdésekről itt csak a kevéssé általánosított, egyéni aggodalmakból értesülünk. Banos pátosza, avíttsága már-már eléri a stilizáltság szintjét; mondatainak, verseinek jelentése gyakran marad tisztázatlan, akárcsak Viola írásaiban, amelyek viszont a modernista irányzatok lecsapódása szempontjából jellegzetesek. Litauszky verseit élettények, élmények ihletik, nem lehet tudni, hogy modorossága a vers kényszerűen tömör, zárt építkezésének a következménye-e, vagy mélyebben rejlik egyéniségében. Sikó a kötet leg- formahűbb költője, verseit intellektuális élmé­nyek indítják, gyakran az orvosi hivatás köréből, ezeket azonban nehezen emeli általános érvényű szimbólumokká. Irodalomszociológiai szempontból rendkívüli jelentőségük van ezeknek az alkotóknak, hiszen korunk sokféle ízléseszményét kényelmesebben lehet tanulmányozni a kevésbé áttételezett, stilizált művekben. Bratka László verseit is aján­latosabb erről az oldalról megközelíteni: ő a beatköltészet szemléletéhez vonzódik, és ezzel korosztálya jelentős részének az igényét szeretné kielégíteni. Konkurrencia nélküli, kényelmes szerep ez számára, de éppen ezért nincs is, ami nagyobb teljesítményre ösztönözné. ,,A költő” szélesebb köztudatban élő képének talán Czilczer Olga felel meg leginkább. Impresszionista „tech­nikája” alkalmassá teszi őt bármilyen kisebb- nagyobb esemény megéneklésére, bár a „na­gyobb”, a tragikus élményekről jobbára csak ön­életrajzából értesülünk. „Egyenes beszédet!” — a kötet néhány költője' úgy látszik, e jelszó szellemében alkot. Makacsu továbbélő illúzió ez, pedig csak okot és okozatot felcserélve lehet azt hinni, hogy a költészet társa­dalmi helyzete orvosolható a dolgok „nevén neve­zésével”, a sokrétű, túlbonyolított költői nyelv félrehajításával. Kiss Irén versei szerencsésen meghaladják ars poeticájának ilyen értelmű téte­lét; Kartal Zsuzsa és Spiró György elszántan ki­tartanak a direkt közlés oldalán. Spiró ugyan depressziós költészetének logikáját követve, azt is tudja, hogy ez a kísérlet reménytelen, mégis vállalja; Kartal nem kételkedik. Spiró műfaja a tragikomédia, bár a pátosz sem állt tőle messze: „A világ lakhatatlan, csak az ember /Csupán az ember lakhatatlanabb” — írja. Versei ezt a tételt variálják, a cselekvés minden lehetőségét elutasít­va. Párizsi barátainak ajánlott versét olvasva az az érzésünk, hogy olyan vigaszra volna szüksége, amelyet a történelem aligha szolgáltathat számá­ra. Kartal programadó verse, a Vallomás az ifjúságról, nagy gonddal gyűjti egybe az általa felismert jelenségeket, de a fiatalság utáni latinos nosztalgiája megakadályozza abban, hogy új lehetőségeket keressen. Ő is úgy véli, hogy „Nem tehető lakhatóvá ez a föld sehogyse”, de mikor figyelmét másra összpontosítja, mint pl. a 4 óra c. versében, költői értékeiből többet árul el. Kiss Irén a századelő légkörében találja meg az archimédeszi pontot, ahonnan sarkaiból kimoz­dítani igyekszik nyugtalan, mai világunkat. A Levél Müller Úrnak c. versében leplezi le talán a legjobban versteremtő fantáziáját, amelyet iróniára-öniróniára hajlamos gondolatisága ellen­őriz. Visszájáról láttat nemzedéki tévhiteket, né­ha egyetlen sorával: „lehettem volna a Lehettem Volna.” Verse a teremtés szabadsága és a kijóza­nító valóság közt feszül: „tavaszvíz idején /levél hátán elröpülünk/ az időből kiröpülünk /'nyelvet öltünk úgy örülünk /Müller úr/ meg én." Költé­szetének ez csak az egyik arca, más — és talán még ígéretesebb — lehetőségeket villant fel a Zéró és az Onirikus képek a medencéről c. verseiben. A magyar költészetből Adyt vallja magáénak, aki szerint „Minden Egész eltörött”; ha Kiss továbbra is meg akar maradni a „bontha­88

Next

/
Thumbnails
Contents