Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 3. szám - Molnár Géza: Párizsi vakáció (Elbeszélés)

rezentánsa. Bambusz rügy levest ettek, szójabab tésztával (előtte aperitifnek Mao- Tay pálinkát), aztán palacsintatésztában sütött langusztint, sült kacsát narancslekvárral, majd desszertnek lángoló banánt. Az ételek kitűnőek voltak, a felszolgálás figyelmes, hangtalan és gyors. Felszabadultan csevegett, hangosan kacagott Anna, csak a fizetésnél komorodott el: Dobó egyedül rendezte a számlát.

— Ha olyan nagy ügy ez magának — mondta a diplomata —, akkor majd Pesten meghív, ha szabadságon leszek.

Körülkocsikázták a Concorde kivilágított szökőkútjait, aztán a Champs-Elyées-n felmentek az Étoile-ig, majd nekivágtak a Montmartre felé vezető bulvárnak.

— Mennyi fény, mennyi gazdagság! — sóhajtott Anna.— Értem én, hogy kis ország vagyunk s átjáróháza tatárnak, töröknek, németnek évszázadokon át, hogy három évtized alatt két nagy háborút vesztettek uraink, s mindezekért mi fizettünk. De mégis, honnan, miből itt ez az iszonyatos bőség, ez a pazarló, tobzódó világítás?

— Ne feledje, Napóleon maga alá gyűrte, s végigrabolta fél Európát. Ömlött az arany az üzletemberekhez. Aztán a gyarmatok .. . Indokína, Afrika . . . Hihetetlen vagyonok halmozódtak fel a bankok páncélszekrényeiben. Franciaország a világ egyik legerősebb pénzügyi hatalma. Emlékezzék csak, a frank volt az egyetlen a világ pénzei közül, amelyik meg tudta ingatni a dollárt. Sokan elfelejtik, hogy a burzsoá forradalom nemcsak a forradalmat jelenti, de azt is, hogy burzsoá. Véresen komoly dolog ez.

Gyalog sétáltak a Montmartre-on nyüzsgő tömegben, megnézték a festményeket, melyeket a tér négyszögében olyan szorosan állítottak ki a festők, mint a piaci árusok a portékát. Anna a Montmartre nagy korszakára gondolt, amikor Picassóék itt dolgoztak a „mosodában” ,s amikor még megvoltak a Menyéthegy lakóinak ősi, pogány játékai. Ez a turistáknak közszemlére tett piktúra már inkább üzlet Volt, mint művészet, ebben csak a nyomor volt hamisítatlan és valódi, a remény a tíz frankért megrajzolható portréban. A csodavárás, hogy egy nagylelkű milliomos új Modigliánit érezvén a szutykos, torzonborz ifjú mesterben, mesés pénzért összevásárolja a képeket.

A Sacré-Coeur teraszáról nézték az alattuk terülő Párizst, az óceánná dagadó házrengeteget.

— Azt hiszem, a nagyság érzése már fokozhatatlan — mondta Anna.

— Oh, minden relatív! — jegyezte meg Dobó. — Látta Le Bourget-t és össze tudta hasonlítani Feriheggyel. Ha elmennénk Orlyra, ugyanezzel az érzéssel gondolna vissza Le Bourget-ra. Valakit azt mondta nekem, hogy a New York-i Kennedy-repülőtérhez hasonlítva Orly olyan, mint Ferihegy.

Kicsit később még hozzáfűzte:

— Igen, csakhogy az ember közérzete nem áll egyenes arányban az anyagi javak halmozásával. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mintha egy pártmunkás mondaná ... De a franciák is menekülnek az ócska, régi parasztházak csendjébe, a vadon sziklái közé.

Gyanús, sötét sikátorokon ereszkedtek a híres mulatónegyed, a Place Blanche környékére. Éjfél elmúlt, de még mindig forrt, pezsgett a tömeg az olcsó sztriptízbárok, mulatók előtt.

Beültek a Tomate-ba. Magnetofonzene szólt, a kicsiny nézőtér hamar megtelt, s mindenki a parányi színdapra függesztette tekintetét. Láthatatlan megafon jelentette, be a számokat, mindegyik táncosnőt elhalmozva a „felülmúlhatatlan”, a „csodálatos” a „nagyszerű” jelzőkkel. S jöttek a lányok egymás után, a zene ritmusára Vetkőztek, kihívóan és rejtelmesen, a világítás színes fényeket lobbantott rájuk, de Anna a külsőségek, a kulisszák mögött szerette volna megtalálni az emberi tartalmakat, a dekoráció alatt az élet valóságát. Nem volt nehéz: a lányok évek óta csinálták minden este ugyanezt a produkciót, számukra olyan érdektelen és unalmas volt az egész, mint a mosogatás vagy a W. C. felmosása. Vagy talán mégsem? Végül is azt adták itt néhány

20