Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 3. szám - Molnár Géza: Párizsi vakáció (Elbeszélés)
dence vizén játékhajókat úsztattak a gyerekek. A medence közepéből egyetlen, magányos vízsugár szökött a magasba, ízlés és mérték olyan valószínűtlen összhangját teremtve meg, amely csak itt Párizsban volt elképzelhető. Anna elsétált a padok mellett, és figyelmét nem kerülték el azok az agyonékszerezett öreg hölgyek, kik izmos néger fiúikkal csevegtek, élvezték a tündöklő őszi fényt, a jólét, a generációkon át felhalmozott vagyonok védettségét. A medencénél megállt, nézte a csinosan öltöztetett kisfiúkat és leánykákat, akikre nevelőnők vigyáztak. Érezte azt a másik világot, amelyet ő csak könyvekből ismert, a polgári életforma rendjét és rendíthetetlenségét, s újra élte azt a fájó elvágyódást, ami egész valóját átjárta, ha beletemetkezett egy-egy regénybe. Megvillant emlékezetében a tanya, a forró porban fürdő alföldi nyár, amikor Vilma néni délután leszelt egy karéj kenyeret,s felzavarta őt is uzsonnázni az eperfára. Hányszor, de hányszor álltak az ócska külvárosi ház kapujában esténként, apjukat lesve. Feltűnt az öreg lehorgasztott fővel, szomorúan baktatva, keserűséggel, de megmásíthatatlan konoksággal is, hozta a szerszámosládáját. Berohantak anyjukhoz: apa kikapta a könyvét! Anyából kitört a zokogás — igen, mert megint pofázott, nem törődik a családjával, neki mindegy, ha mindnyájan éhen döglünk is. Óh, mit tudnak ezek minderről! Leült egy padra, odatartotta arcát a fénynek. De hisz ez Párizs, Párizs! Megfogadta, hogy minden gondját, az élet emlékbatyúját otthon hagyja, nem törődik semmivel, s mégis állandóan hasonlít és emlékezik. Mégsem lehet az övé, kizárólag az övé ez a két hét? Az emlékek, a múlt és a tegnap állandóan benyomulnak a tudatába? Nem lehet gondtalanul befogadni, csak hasonlítani és mérlegelni? Hát nem sikerül itt se, most se? Talán azért is, hogy meneküljön a feltörő gondolatoktól, belevetette magát a Saint- Michel forgatagába. Az úttest enyhén lejtett a Szajna felé, s mint egy hömpölygő, vad karnevál, áramlott rajta a forgalom. Hatalmas kirakatok, cipőüzletek, áruházak, mindenütt a legutolsó divat reklámozása példátlan bőségben, lenyűgöző választékban és megfizethetetlen árakon. Gőgös, gazdag, fényes, megközelíthetetlen város. Ez lenne Párizs? Ez az elamerikanizálódott rohanás, a lélekszakajtó tempó, a fullasztó, részegítő benzinbűz? „Párizsba halkan beszökött az ősz, Szent Mihály útján suhant nesztelen.” Akkor még a gumirádlisok lovainak patkói csattogtak a kövezeten, és régimódi villamosok csilingeltek a síneken. Az emberek bizonyára szemügyre vették egymást, kényelmesen sétálgattak, s utánafordultak a nőknek, de itt minden arcon a közöny, mindenki átnéz a szembejövőkön, mint az üvegen. Bement egy szelfszervizbe, ráksalátát választott előételnek, sültet vett a tálcájára, két banánt és kisüveg Vörösbort, tíz frankra rúgott az olcsó ebéd. Vele szemben két holland apáca evett, ásványvizet ittak és derűsen, gondtalanul nevetgéltek. Rengeteg volt a fiatal a teremben, mindenféle náció, egyetemisták a Sorbone-ról. A ráksalátát a majonéz uralta, a hús íztelen és sületlen volt, a banán, mint a sárgadinnye. így köszönt a magány, az egyedüllét az emberre — gondolta Anna, s egy hajtásra megitta a vörösbort, amely papírszáraz volt, pompás zamatú. Kilépett az önkiszolgáló étterem ajtaján, s egyszerre olyan fáradtság tört rá, hogy nagy kínnal-keservvel vánszorgott vissza a szállodájába. Elnyúlt a sezlonon, s azonnal elaludt. A telefon csengésére riadt, kis ideig fogalma sem volt arról, hol van. Képtelen volt regisztrálni a helyszínt, kábán lüktetett agyában: ez nem a Pasarét, ez nem a Pasarét. De akkor mi? Úristen, elvesztettem az emlékezőképességemet! Gépiesen a telefonkagyló után nyúlt. 11
