Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 3. szám - Molnár Géza: Párizsi vakáció (Elbeszélés)
— Halló, Madame Kastély? — Igen. — Kapcsolom Monsieur Kállait, az intézet igazgatóját. — Párizs! — lélegzett fel Anna megkönnyebbülten. — Sok ez így egyszerre Párizsból . . . — Jó napot asszonyom. Hogy van? Kipihente egy kissé az utazást? Bocsásson meg, hogy zavarom, de szeretnék önnel találkozni. A holnapi verniszázs ... Azt hiszem önnek is fontos volna. Kérhetném, hogy bejöjjön hozzám? — Nagyon szívesen. Mennyi az idő? — Négy óra, asszonyom. Remélhetem, hogy ötkor látom? — Hogyne, összekapom magam és indulok. — Elnézését kell kérnem, de kocsit nem tudok küldeni. Nem rajtam múlik, hivatalos utakon vannak a kollégák. — Odatalálok metróval is. — Nagyon hálás leszek önnek. Közel van a soufflot-i megálló, vagy lesétálhat a Saint-Germainre, minden állomáson talál metrótérképet. Hát akkor a viszontlátásra asszonyom. A telefon kattant, Anna rábámult a készülékre. Milyen furcsa! Nem tud kocsit Küldeni, mit akart ezzel mondani? Ő nem is kérte, esze ágában sem volt. És a sok „bocsásson meg”, „elnézést” meg minden. Diplomata. Úgy látszik, itt ez a stílus. Igaz, Dobó nem ilyen volt. Na, mindegy, az a lényeg, hogy kezdődik ... Nem volt olyan egyszerű és könnyű az utazás, amilyennek képzelte. Hosszú föld alatti átjárókban gyalogolt, fehér csempével borított falak között, iszonyú tömegben. S hány elágazás! Mennyi csatlakozás, egymás alatt és fölött, különböző szinteken! Harmonikázó vak koldus a földön, fárasztó kaptató a lépcsőkön. Dübörögve, pokoli zajjal berobogott a szerelvény, a csikorgó fékpofák a pörkölődött vas, az égett olaj szagával töltötték meg az állomást. Amikor elindult, azt hitte, korábban fog érkezni, végül is negyedórát késett. Kállai — magas, ősz, elegáns úr — dolgozószobájában fogadta. A titkárnő hozta a kávét, letelepedtek a szürke velúrfotelekbe. — Nagy tisztelője vagyok a művészetének, asszonyom. A franciák igen előkelőén prezentálták a magyar anyagot, s náluk ez abszolúte nem véletlen. Nyilván nemcsak a kapcsolatokat akarták hangsúlyozni, hisz művészi ízlésük megbízható — de kérlelhetetlen is. Kérem, én tanúja voltam annak, amikor egy neves hazai filmrendezőnk levetítette néhány rövidfilmjét a francia televízió szakembereinek. Pár perc múltán az egész társaság fölállt, vezetőjük odament a rendezőhöz. — Uram, ne haragudjon, de nekünk erre nincs időnk — s azzal kivonultak. — Micsoda leégés! Szegény rendező! És mit lehet remélni a mi esetünkben? Nem is magamra gondolok elsősorban, hanem a kollégákra, hisz itt vannak a szakma legjobbjainak munkái is, országos nevű művészeké. — Hogy ki a kis művész meg a nagy művész, ennek eldöntését bízza az utókorra, kedves asszonyom — mondta udvarias mosollyal Kállai. — Vannak itt mexikói és görög kerámikusok, marokkóiak, románok és magyarok, ki láthatja előre, melyik dicsőbb, melyik nagyobb? Piccaso nyomán egész művészgeneráció nőtt fel a francia kerámiában is. A papírforma ritkán jön be. Megbuktak itt már világhírű művészek, s egyik pillanatról a másikra világhírűvé váltak ismeretlen senkik. Az is jelentős dolog, hogy hazánkat meghívták erre a fesztiválra. A következő nap, bármerre csatangolt Anna, ha eszébe jutott a verniszázs, kellemetlen nyomást érzett a szíve táján. Végül megadta magát, jó, hát akkor izguljunk. Ehhez nem lehet fapofát vágni, valódi közönnyel. Kívülállóként nézni, ami vele s körülötte 12
