Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 2. szám - KRÓNIKA - Orosz László: Kecskeméti kis irodalomtörténet II. rész: Beszélő köntös és Jaj-halom
OROSZ LÁSZLÓ KECSKEMÉTI KIS IRODALOMTÖRTÉNET 2. BESZÉLŐ KÖNTÖS ÉS JAJ-HALOM A XVII. és XVIII. században számos kecskeméti származású vagy Kecskeméten működő egyházi ember jelentetett meg különféle vallási tárgyú műveket. Ezeket, de még szerzőik nevét is felesleges felsorolnunk: a teológiai traktátusok, pré- diikációgyűjtemények átlagtermése irodalmunknak még abban a szegényesebb korszakában sem bírt különösebb jelentőséggel. Becsesebbek e korból költészetünknek azok az emlékei, amelyek rendszerint nem jelentek meg nyomtatásban, amelyeknek így csak egy része őrződött meg kéziratos gyűjteményekben: a török és német elleni harcok világát tükröző históriás énekek, vitézi és politikai versek, szerelmi dalok. Születhettek ilyenek városunkban is, de belőlük csak egy maradt ránk. Kezdjük egy elveszettel! Kecskemét török kori történetének egyik legérdekesebb emléke az ún. „beszélő köntös” históriája. A mai olvasó ezt főként Mikszáth Kálmán regényéből ismeri, de már XVI. század végi, XVII. század eleji jezsuiták (Káldi György, Scherer György, Faber Mátyás) prédikációiban is felbukkan, előadja Blahó Vince kecskeméti ferences szerzetes is 1772-ben — Káldira hivatkozva. Az egyik kecskeméti városi jegyzőkönyvbe az 1668/9-es évnél jegyezték be a történetet 1596-ra keltezve, egy másik — 1598—1603-i — jegyzőkönyvbe egy papírlapra írva illesztették be, szintén később. Ez utóbbi, papírlapra írott szöveg a következő: „Anno Domini 1596. Eger vételekor. Midőn az második Mahumet Török Császár Magyarországban jött volna, az Kecskeméti Polgárok eleibe menvén ajándékot vittek neki, 600 juhot, 100 ökröt és 14 szekér kenyeret, hogy egy csauszt küldene hozzájok, ki azon általmenő vitézektül megoltalmazná őket, az Császár 300 aranyat adván nekik, és egy vont arany köntöst, meghagyá, hogy haza mennyének, és ha valaki bántaná őket, az köntöst mutatnák meg neki; az okáért mihe- jen valami Török sereget láttak, az Bíró az köntöst rá vévén, elejekben ment, kit látván az Törökök, lovokról leugordván, az köntöst megcsókolták, és ha az Bíró megengette, ott háltak magok költségén, és ha penig meg nem engette, elébb állottak.” A történetet Hornyik János, Kecskemét történetírója lényegében hitelesnek tartja. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy a jegyzőkönyvben megőrzött szöveget ne csak történelmi dokumentumnak tekintsük, hanem benne irodalmi értéket is lássunk: kerek szerkezete, szép előadása miatt méltán beilleszthetnénk jobb XVI— XVII. századi emlékirataink bármelyikébe. Valószínű azonban, hogy a történetnek verses feldolgozása is volt. Hornyikot idézem: „Midőn a városi levéltár régiségei közt az utóbbi szelvényt olvastam, emlékezetembe ötlött gyermekkorom- bul, hogy ez eseményre vonatkozó egy megviselt ócska versezetet láttam, s olvastatni hallottam egyik oskolatársamnál, ama kecskeméti török kaftán történetéről, de akkor még nem lévén érdekem kifejlesztve, rajta nem kaptam, — most utósó pénzem is érte adnám, — a minthogy néhány év előtt két arany jutalomtétel alatt kerestettem sikertelenül . . .'n Gyakori verstípus volt XVII. század végi, XVIII. század eleji költészetünkben a siralomének. Tűzvészekről, pusztító járványokról, csatavesztésekről, városok feldúlásáról énekeltek az alkalmi költők. Sorukba tartozik Székudvari János kecskeméti rektor, aki a város 1707. áprilisi pusztulását verselte meg. Művét nyomtatásban is kiadták még keletkezése évében. A költemény hosszú és barokkosán cikornyás címében — amelynek csak első tagja ez: Sűrű sírhalmokkal rakott Jaj-Halom — a szerző nemcsak tárgyát jelöli meg pontosabban, hanem célkitűzését is előadja: emléket akar állítani azoknak a kecskemétieknek, akik az 1707-i rác betöréskor lelték halálukat. Többet teljesít azonban, mint amire vállalkozott. A költemény első részében történelmi áttekintést ad a magyarok sorsáról, kiemelve, mennyit szenvedtünk a töröktől, majd a némettől. A kuruc költészetben megszokott kifejezésekkel él: „Le taposott sokszor ama körmös Sas-is, Melynek terhe nehéz, mint föld, kő, vagy vas-is, — Éh, mert ’sák is, gyomra miatt kas-is, Meg üresült ugyan derekas-is. Kelletlen dolgait sok ízben mívelte, Széles talpú lábát fejünkre emelte, Nem kímélte, Kincsünket bé nyelte, Nemzetünket mint tetszett ítélte.” Hálával emlegeti azokat, akik felvették a harcot a német elnyomókkal: Bocskait, Rákóczi Györgyöt, Thökölyt s a „dicső Fejedelmi személyt” — Rákóczi Ferencet —: „Az Úrnak nevében, ki is ám felkele, Jó hazai vérrel buzgó szíve tele, Reménytelen fegyvert is emele Kihez méné úr, pór, s rend sok féle."
