Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 2. szám - SZEMLE - Tóth Piroska: László Lajos: Uránbányászok
annyit föltétlenül, hogy az emberek jobban érezzék magukat, s megcsapja őket a mindenkor adottnál tágasabb szabadság síksági és magaslati levegője. Hogy szembenézzenek múltukkal, jelenükkel és várható jövőjükkel, önmagukkal és a többiekkel, ismereteikkel és az ismeretlennel. S itt mindjárt hozzáteszem: Csoórinak NEM azok a pályatársak az ellenlábasai, akik a közvetlen társadalmi cselekvéstől tartózkodva, új életformák, új harmóniák és díszharmóniák kísérleti műhelyének tekintik a művészetet. Érzékenyen és követendő szolidaritással vet fénycsóvát a költészet olyan magányos nyelvújítóira, mint például Marsall László, aki a természettudományos gondolkodás, a személyiség-lélektan, s a nyelvi struktúrák beavatottjaként szólal meg a század utolsó harmadának nagyvárosi embere hangján. Ellenfelei a legkézenfekvőbb közhelyek üstökön- ragadói között keresendők. Egyik írását személyes fölszólításként olvastam. Címe: „Álom fiatal kritikusokról.” Érthető visszatetszést keltett sokakban. A mai fiatal kritikusok jóhiszemű útrabocsátóiban éppúgy, mint magukban a pályanyitány előtti hangszer- próbálgatókban, a nagyzenekarokba csöppent üstdobkezelőkben, valamint azokban, akik a harmincon innen már a primhegedű húrjait fűrészelik a karmesterre kacsingatva. Leghelyesebb, ha éppen a munkájukra igényes fiatal kritikusok és kritikusjelöltek veszik magukra ezt a Nessus-inget, s az önérzet kiütéseit alázattal elviselve, egyetértő sóhajjal nyugtázzák e szavakat: „A vérbeli kritikusnak ugyanúgy hasfölmetszést kell végeznie, mint a vérbeli költőnek.” S amikor azt mondja, hogy a kritikus „nem engedheti meg, hogy élet, halál, szerelem vagy a hajnali elfáradások ködét egy váratlan rendelet elsöpörje” — úgy érzem, nem támad, hanem bátorít. Bátorít arra is, hogy itt-ott kérdőjeleket írjak könyve margójára. Már a FALTÓL FALIG kisprózagyűjteményéről szólva megjegyeztem, hogy mígjózsef Attila „az értelemig és tovább” haladt, Csoóri nem ezt az utat járja, hanem mintegy „az ösztönökig és tovább” kíván eljutni. Másutt hangot adtam annak a véleményemnek, hogy prózái is mindig a nagy megjelenítő- és kifejezőerejű lírikusra vallanak: módszere inkább impul- zív és intuitív, mint okfejtő és dialektikus, érvelésében sokszor hagyatkozik a szemlélet analógiáira vagy éppenséggel az elemi indulatokra. Tekintettel írásainak horderejére és problémafölvető gazdagságára, ezzel máris a magyar gondolkodástörténet egyik jellemző sajátosságához érkeztünk. S ez más, mint a költészet hézagpótló szerepe, az a „vállalkozáskényszer”, melyről Csoóri beszél, s melynek nem valamiféle nemzeti alkattan a magyarázata, hanem a magyar filozófiai, történettudományi, szociográfiai és esztétikai gondolkodás lemaradása a líra mögött. Vajon a költészetre vagy a tudományokra nézve előnytelen ez a megállapítás! Vajon a lírikusnak, vagy a tudósnak róható fel, hogy a „mi az élet értelme?” kérdésére még ma is fontosabb válaszokat kapunk Illyés Gyulától, mint egyetemeink összes filozófus-tanárától! Miért van, hogy egy megfelelően időzített „meztelen a király” közbekiáltás még ma is gyakran értékesebb, mint némely doktori értekezés vagy akadémiai székfoglaló? Költészetünk kitüntetett szerepével azonban — nemzeti viszonylatban — nincs mit dicsekedni. Ha valamiféle „nemzeti sajátosságnak” tekintjük helyzetünket, akkor az emberi dolgok szokásos és ismerős rendje szerint majd egyszercsak mindenki mindentudónak tartja magát, aki többé-kevés- bé tetszetősen veti papírra összekent álomképeit. Ne a költészetnek legyen tekintélye Magyarországon, hanem a költői igazságnak. Annak, amelyet Csoóri kérlelhetetlen erkölcsi szigorúsággal, a szellemi demokrácia iránti fejlett érzékkel és problémalátással mond ki — ezúttal a prózaköltészet műfajában. ALFÖLDY JENŐ LÁSZLÓ LAJOS: URÁNBÁNYÁSZOK László Lajos művének egyik célja az eddig alig ismert magyarországi uránbányászat bemutatása. Tájékoztat, sok homályt eloszlat ennek a misztikummal övezett munkaterületnek a céljairól, struktúrájáról, az urán felhasználásáról — természetesen (mivel hadianyagról van szó) a kötelező diszkréció határain belül. Ám ezt tehette volna egy ismeretterjesztő cikk keretében is az író. Hogyan lett végül is könyv — s érdekfeszítő könyv az uránbányászat témából? A reális föltárás mellett elsősorban az emberről akart írni, aki naponta leszáll a Mecsek sziklái mélyén húzódó ércrögök felkutatásáért, aki akaratával erősebb a gépeknél. „Bátor emberekről írtam, akik gyengeségükben is erősek, elesettségükben is nagyok, mert sosem vesztik el a küzdelem értelmét” — írja a szerző. A sokoldalú megvilágításra törekvésben az ellenpontozás a fő vezérelv. Az író gyakran ráfeledkezik egy-egy különösebb sorsú riportalany portréjára, elragadja a megismert emberek életében föllelhető váratlan fordulatok izgalma. így az összkép inkább fordulatos riportok sorozata, mint objektív tényfeltárás. Mégsem sikerületlen ez a szociológiai igénnyel írott munka. Mert a hétköznapok legendáiból legalábbis nyomon kísérhető a „magyar társadalom elmúlt másfél-két évtizedének története, folytonos változása, formálódása”. S a pozitív- negatív oldalak egymás melletti fölmutatása jó módszernek bizonyult ennek érzékeltetésére. Pátoszmentesen, de az emberi nagyságot hirdetve tudósít a szeszélyesen megbúvó érc kitermelésének szinte jellemet formáló nehézségeiről, a 89
