Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 2. szám - SZEMLE - Alföldy Jenő: Élni az idő közepében (Csoóri Sándor: Utazás félálomban)

zetéből keveset merített. így egyszersmind megőrizte belső egységét: nem fejelte meg néhány nyilatkozattal, arcképpel, karcolattal gazdag tárgyi és gondolati anyagát, ha már a magatartás és a tudat hasonlóan széles és mély rétegét nem építhette be szervesen az egészbe.

De miért nem építhette be! Mert A VÉGLEGES SZINTÉZIS MÓDSZEREI ÉS ESZKÖZEI MÉG NEM KRISTÁLYOSULTAK KI. Nem is lehet ez egy-egy mű, egy-egy szerző dolga. Folyamatnak kell látnunk, melyet a mai szociográfiai irodalom művelői közösen visznek mind előrébb. És tény, hogy ebben a KIÁLT PATAK VÁRA szerzője a jeles úttörők közé tartozik. (SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ, 1964.)

SZÉKELYHÍDI ÁGOSTON

ÉLNI AZ IDŐ KÖZEPÉBEN CSOÓRI SÁNDOR:

UTAZÁS FÉLÁLOMBAN

Csoóri Sándor a természetes időmúlásra, az egyéni lét múlandóságára is a folytonos készenlétben élő, harcoló ember gyanakvásával tekint, éppúgy, mint a társadalmi és kulturális élet nagy füstű változásaira és pocsolyaülepedéseire: „Ma lettem harminckilenc éves. Ez is azok közé a hazugságok közé tartozik, melyek ellen nem védekezhetek. A naptár lapjait valakik titokban tépkedték el a hátam mögött.” Sosem a megfigyelő pozíciójából alkotja ítéleteit, hanem a létét — létünket — meghatározó társadalmi körülmények tudatosodnak benne; mint aki a történelmi szélfúvásban húzza szorosabbra köpenyét, s rak magasan lobogó máglyát.

Új kisprózagyűjteménye, az UTAZÁS FÉLÁLOMBAN minden egyes tanulmánya, írói levele, jegyzete és újságcikke küzdelem a szólás, a beleszólás jogáért és hiteléért. A fiatalkori verseiben még Petőfi nevét zászlójára író költő jócskán átesett a huszadik századi gondolkodás tűz- próbáin A KÖLTŐ ÉS A MAJOMPOFA, a FALTÓL FALIG prózái, továbbá az elmúlt másfél évtized riportjai, verseskönyvei, utinaplói és filmnovellái alkalmából. Legújabb írásaiban sem döngölt lába alá betonmerev szoboraljazatot. Indulatos szavai, aforisztikus mondatai egyre fontosabbak és köz- érdekűbbek — mégsem a fölkent igehirdető prózában követeli figyelmünket. Sőt, inkább tüdőt szorítón érzékelteti azt a légüres teret, mely magányos kezdeményező szerepét övezi. „Miért beszélek én itt többesszámban! Nincs itt körülöttem senki, akinek szószólója lehetnék... Attól, hogy a ,mi életünket’, a ’mi nyavalyánkat’ emlegetem, már csak egy hajszál választ el, hogy a mi cipőnkről, a mi tyúkszemünkről, a mi könyökünk sajgásáról beszéljek.”

Márpedig nem a magánélet tyúkszemfájdalmai foglalkoztatják. Hanem — például — ilyesmi: mi a provincializmus ellenkezője? A székesfővárosias- ság? Nem, hanem amikora Hódmezővásárhelyhez hasonló kisvárosok is országos fontosságú, sőt nemzetközi hatósugarú szellemi központokká alakulnak. Vagy ilyesmi: „Mindig összerándulok, ha azt hallom, hogy az elmúlt évtizedekben a szocializmus a közismert törvénysértések ellenére is fejlődött.” Nem a társadalom kétségbevonhatatlan fejlődéséről van szó, hanem egy szellemi magatartásról. Mondhatta volna többesszámban is: összerándulunk sokan, amikor egy elegáns közhely kézlegyintésével intézik el a felelősség szívtáji nyomásával jelentkező történelmi „mellékkörülményeket”. A kételkedésre elsősorban illetékes, aki megtanult kételkedni önmagában, mert rájött, hogy évszázadunk a bólogató szerepét osztotta ki a prófétáknak, s a prófétálást a bólogatóknak; Második soron az, aki mégis, mindezek tudatában is hisz valamiben.

A KÖZÉRZET felől közeledik a kultúra, történelem, nemzeti önismeret, a kelet- és középeurópaiság, a világ nagyobb felén jelenlevő szegénység és — Németh László szavaival — a „mindenkiben élő közös emberi” kérdéseihez. S ez nemcsak egy ember „közérzete”, hanem A KÖZ ÉRZETE legjobb írásaiban. Ma, amikor az írók közül egyre kevesebben vállalkoznak a hathatós társadalombírálatra, melyben a felelősség nem az égető gondok óvatos-szemérmes elhallgatásával egyértelmű, különösen értékes egy Csoóri-formátumú iróegyéniség folyamatos megnyilatkozása. Lehetséges, hogy vállalkozása fékezi, késlelteti lírikusi kiterjedésében, a formanyelv aranycsináló kísérleteiben? Nem, Csoóri verseinek nélkülözhetetlen földerítőcsapatai a kisprózák, melyek olykor gazdagabb zsákmányt szereznek, mint a versek. Lehetségesnek tartom, hogy mint filmnovellái a mozgókép műfajának, egész, alapjában lírikusi lénye olyan közfeladatoknak rendeltetett alá, melyek nehezen egyezők a magános istenülés föltételeivel. Több ma nálunk a kiváló költő, mint a napi politika által sebezhető, a történelem időjárási viszontagságainak jobban kitett bozótvágó vagy sarkkutató íróvállalkozás.

E körülmények így tudatosodnak Csoóri prózájában: „Ami vállalkozásból születik, ritkán emelkedhet a vállalkozások célja fölé. De ... a vállalkozáskényszert, ezt a művészetek elé örökösen odagördülő szikladarabot Magyarországon lehetetlen kikerülni. Mert a megszakadó s éppen ezért folytonosság nélküli közéletünkben mindig és mindent elölről kell kezdenünk.”

A vállalkozások célja fölé emelkedni sokszor csak annyi, mint az emberi közösség helyett a Parnasszus visszhangtalan ormainak beszélni. Az sem lebecsülendő, ha a művészi szándék úgy- amennyire eléri társadalmi célját. Nem azt, hogy határozatokba iktassák megdönthetetlen érvekkel alátámasztott, s a katarzis erejével hitelesített igazát; ez túlságosan vérmes remény lenne. De

88