Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - Balázs József: Koportos (kisregény)
— Te Mihály, már a múltkor is akartam kérdezni valamit. Te nem vagy olyan cigány, mint a többi. Úgy értem: az anyád vagy az apád magyar volt. — Cigány vagyok. — Jó, jó. Én is az vagyok félig-meddig ... — A nagyapám mesterember volt. Bádogos. — Megfoltozta nagyanyád rossz fazékjait, és megcsinálta apádat. A fuvaros nevetett. Aztán Mihályra nézett. — Te tudsz írni, olvasni. Hol tanultad meg? — A betonúton. — A betonúton? Hát ott van iskola? — Amikor dolgoztam, volt. Este tanultunk. Én egy év alatt megtanultam ... — Hát én már nem tudnék. Nem fog a fejem — a fuvaros az ostornyelével a homlokára ütött —, pedig számolni tudok. A pénzt megszámolom. A fuvaros újra nevetett. Hosszabb ideig nem szóltak egymáshoz. Balog Mihály a fuvarosra nézett, aki egyre mélyebbeket lélegzett, s úgy tűnt, hogy a feje megnőtt, megduzzadt. Köhögni kezdett. — Mindennap gyötör ez a nyavalyás köhögés — nyögte alig hallhatóan. Imbolyogva lelépett a szekérről, és leült az árokpartra. Előrehajolt, a könyökére dőlt. A levegőt sípolva vette, a háta hullámzott az erőlködéstől. — Egyszer megdöglök — mondta. Balog Mihály leszállt a szekérről, megállt a fuvaros mellett. — Fáj valami? — Nem, csak a levegő. Nehezen veszem a levegőt. A fuvaros láthatóan elgyengült, a könyöke behajlott, és arccal előre bukott. Aztán, ahogy az árok lejtett, a hátára fordult. Balog Mihály megijedt, mert a fuvaros meredten, élettelenül nézett az ég felé. Leguggolt mellé és az arcát figyelte. „Ez a végét járja”, gondolta. Felállt, nekidőlt a platánfa törzsének, és a bal kezével a szekéroldalát fogta meg. A szekér éppen ott állt. A koporsóra nézett. Egyik fele árnyékban volt, a másik felét sütötte a nap. Csillogott a teteje, s mintha valaki tükörrel világított volna — összébb húzta a szemét. A koporsó oldalán még elolvasta: Cirok Rozália, élt..., de tovább nem olvashatta, mert eltakarta a betűket a koporsó oldalához tett széna. „Mennünk kellene, itthagyom a fuvarost. Majd magához tér. Biztosan sokat ivott.” Ahogy fellépett a szekérre, a fuvaros is felült az árokban. Mihályt nézte és úgy egyenesedett fel. Haját hátrasimította, ujjatlan kabátját leverte, válláról pedig letépte a darabokban lógó kabátbélést, és mintha mi sem történt volna, fellépett ő is a szekérre. — Mehetünk. — A templomnál állj meg. — Szar, amikor az ember nem kap levegőt. Szar, én mondom. A legszarabb halál, amikor felakasztják az embert. A keresztrefeszítés vagy az agyonlövés ehhez képest I kismiska. Amikor levegő nincs, és az ember melle szétszakad. Ismerek egy embert, I itt a faluban, valamikor tánctanár volt, most pedig olyan rohamai vannak, mint nekem. Azt mondja, hogy ő mindennap meghal egyszer. És mégis él. Egész nap csak ül, ül . . . A ló lehajtott fejjel lépkedett, a fuvaros előredőlve fogta a gyeplőt. Ahogy beértek a faluba, harangszót hallottak. Idős asszony állította meg a szekeret, és megkérdezte, hogy kit visznek a koporsóban. Megmondták, hogy senkit sem visznek.—Akkor ki halt meg? — A feleségem —feleli Balog Mihály. —Szegény— mondja az asszony, de Mihály látta az arcán, hogy nem ismerte a feleségét. A harangszó abbamaradt. Pedig Balog Mihály büszke lett volna arra, hogy amikor viszik a koporsót végig a 17
