Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Vélekedések a szociográfia holnapjáról
VALÓ VILÁG VÉLEKEDÉSEK A SZOCIOGRÁFIA HOLNAPJÁRÓL Lesz-e jövője a magyar szociográfiának? Lesznek-e folytatói, tudatos művelői e valóságfeltáró műfajnak? Él-e a fiatalabb írónemzedékekben a szociografizáló kedv és buzgalom? ... A kecskeméti szociográfus találkozón fogalmazódtak meg ezek a kérdések. A rájuk adott válaszokat se pró, se kontra nem tekintjük véglegesnek, megfellebbezhetetlennek; ám a szociográfia mostani felvirágzása láttán, a „Magyarország felfedezése” sorozat könyveinek kelendősége idején okunk van hinni, hogy a szociográfia holnapja körüli vita nemcsak az irodalom ügye, hanem a társadalomé is, amely kedveli a valóságfeltáró irodalmat: ebből a meggondolásból publikáljuk a fenti kérdésekre adott válaszokat. A magnetofonszöveg stilizálása és tömörítése közben vigyáztunk arra, hogy beavatkozásunk a mondanivaló lényegét megőrizze. SÜKÖSD MIHÁLY: Öt-hat éve itt van előttünk egy fiatal prózaíró-nemzedék; azok a fiatalok és kevésbé fiatalok, akik 1968—69 táján seregestül zúdultak be a magyar irodalomba; akik nemcsak, hogy nem írnak szociográfiát, hanem — bizonyítékok vannak rá — gyűlölik a szociográfiát, mint ahogy gyűlölik a riportot is. Akinek jó az emlékezete, emlékszik rá, hogy az Új írás 3—4 évvel ezelőtti körkérdésére válaszolva a fiatal írók lesújtóan vélekedtek a szociográfiáról: majdnem azt mondhatnánk, hogy egyöntetűen. Azután volt ugyancsak az Új írásnak egy szociográfiai riportpályázata, amely pályaművek hiányában egyszerűen félbeszakadt. Ami anyag megjelent, az sem szociográfia volt, hanem valami más — a szerző szépírói modorában előadva s riportelemekkel valamelyest megtűzdelve. A legkülönbözőbb szemléletű, a legkülönbözőbb értékű fiatal írók mondják körülbelül a következőt: előttük legalább két prózaíró-nemzedék ráment arra, hogy közvetlen kapcsolatba lépett, frigyre lépett a valósággal; tönkretette vagy legalábbis megcsonkította életművét. A fiatalok nem egyik vagy másik képviselője, hanem gyakorlatilag az egész kórus mondja, hogy a magyar próza a valóság igézte, a riporterkedő kedv miatt nem tud megszabadulni a naturalista hagyományoktól. Ők, ti. a fiatal írók a regénygyakorlatukban az ellenkezőjét próbálják megvalósítani annak, amire az irodalmi hagyomány inspirálná őket: soha ennyi meseparabola, soha ennyi történelmi parabola, mint most. Minden, csak az nem, ami a valóság naturális felszínével érintkezik. Az efajta szociográfiaellenesség a fiatal írók körében azért figyelemreméltó, mert a tényirodalom Nyugaton és Keleten egyaránt tért hódít: statisztikailag kimutathatóan elnyeri a fikció, a szépirodalom állásait. Befejezésül Sükösd Mihály arról beszélt, hogyha szociográfiát írunk, ugyanazt a valóságot járjuk körül, melyet minden más műfajban — a legfiktívebb műfajban is — körül kell járni; de sem regényt, sem szociográfiát nem lehet írni a valóság alázatos, naturális tiszteletével — mint ahogy a valóság kirekesztésével sem lehet. Ezt a fiatal írók is be fogják látni a saját tapasztalatukban. SIMON ISTVÁN szerint a fiatalok úgy vélik, hogy a korosabb írónemzedékeket az 1956 előtti valóság becsapta, mert hittek abban. Ez rettenti el őket attól, hogy közvetlenül kapcsolódjanak a valósághoz. Elkerüli a figyelmüket, hogy az említett időszakban éppen azok az írók nem lehettek ott az irodalom élvonalában, akik a legjobban ismerték az életet. „Egyszer újra kellene már gombolni ezt a rosszul begombolt mellényt", azaz el kellene oszlatni azokat a félreértéseket, amelyeket a valóság és az irodalom téves értelmezése okozott. Az utóbbi másfél évtizedben a szociográfia, mint műfaj, tért nyert, létjogot kapott. A körülmények,amelyek ezt lehetővé tették, a valóság és az irodalom viszonyának helyes értelmezésére kell, hogy ösztönözzenek. FEKETE GYULA arra figyelmeztetett, hogy ne általánosítsunk a fiatal írónemzedékek orientációit illetően. Amikor az ő könyvét vitatták az írószövetségben („Éljünk magunknak?” Szépirodalmi 1972.), kétharmad részben fiatalok voltak jelen. Ő, Fekete Gyula ugyan keveset ismer közülük névszerint s lehet, hogy azóta nem is jelentek meg írásaik; de bizonyos, hogy az általa is ismert Czakó Gábortól Ablonczi Lászlóig nem kevés a tehetséges fiatalok száma, akiket a magyar valóság közvetlenül érdekel. Csák Gyula, Csoóri Sándor sem úgy kezdték, hogy „most pedig szociográfiát írok”. Be kell számítani 42
