Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 2. szám - Ördögh Szilveszter: Rekviem a télben (Elbeszélés)

— A fiáék? Hazajönnek? — kérdezte Nagyné.

— Talán. Várom. Halottak napja van.

— És, hogy megy a soruk?

— Azt írja, megyeget. Mind a ketten tanítanak. Az ő dolguk. Nem szólunk bele. Csak sok pénzük elmegy. Drága az albérlet, a koszt, minden. Mi mondtuk nekik: elég nagy a ház, itt nyugodtan lakhattak volna. Dehát nekik ez a város kicsi volt. Ők tudják.

— Hát igen, ez borzasztó. Hogy a fiatalok helyzete milyen nehéz. Talán még a miénknél is nehezebb. A rádió is folyton mondja. Meg a tévé is. Borzasztó. Pedig nekünk is kijutott, ilyen nehéz talán mégse volt ... A fene tudja. Féltizenkettőkor Nagyné rémülten föl pattant.

— Jézus Mária, hát mindjárt dél. És még mennyi dolgom van!

Aztán elment. Az anya — míg szikkadt a tészta — krumplit hámozott, föltette a levest. Az ura félháromra lesz itthon, addigra kész az ebéd is. Megebédelnek. A fia nem jön. Tudta. Tegnap kapott levelet tőle. Hogy nem ér rá. Sok a dolga. De azért ők legyenek jók, és pihenjenek sokat. Pihenjenek sokat, mert már eleget dolgoztak. Ő meg lót- fut, sok a dolga. Mindig ezt írja.

Néha kinézett az utcára. Hátha. Hátha befordul a sarkon, az állomás felől. Hogy hazajönne, legalább csak ebédre. Hogy legalább ma, halottak napján, ne a menzán egyen. Mennyire szereti a tejfölös tésztát a tetejére reszelt sajttal. Legalább csak egy órára hazajönne.

A leves kész volt, félrehúzta a gáztűzhelyen. Két óra, nemsokára itthon az ura. Eldarabolt egy levelet. Kinézett az udvarra, a kertre. Sápadt napfény lebegett az árnyékok között. Lement a pincébe, még egyszer megnézte a koszorút, hogy szép-e.

Amint jött fölfelé, hallotta, hogy bedobott valamit a postás. A fia, biztos a fia írt, mégis, hogy mégis jön! A tanácstól jött a fölszólítás, hogy el kell adni a kertet. Be kell építeni, kevés a lakás, és a kert helyén fölépülhetne egy háromemeletes ház. Nyolc-tíz családnak. Hogy el kell adni a kertet.

Hát most már pihenni fognak. Kevesebb lesz a munka. Nem kell bíbelődni a kerttel. Nem kell fölásni, melegágyakat csinálni, nem kell pikérizni, locsolni, kacsazni, nem kell gyomlálni. Nem kell semmit sem csinálni ezentúl a kertben. Pihenhetnek, ahogy afia kérte.

Fél háromkor megjött az ura. Odament hozzá, megpuszilta motyogva az arcát. Ő akkor szűrte le a tésztát. Az apa föltette a szemüveget, a fölszólítást böngészte.

— Mikor hozták?

— Mikor hozták volna! Most — mondta ingerülten az anya.

Az apa nem szólt, kinézett a konyhaablakon a kert felé. Az asztalon gőzölgött a leves Ettek.

— Most megyünk mindjárt a temetőbe?

— Mikor mennénk, nem mehetünk vaksötétben?! — az anya az asztal közepére tette a tésztát.

— Csak azért kérdezem, hogy előtte vagy utána adjak a disznóknak.

— Majd adsz utána, megvárhatják, míg odavagyunk. Halottak napja van.

— Jól van, na. Én csak kérdeztem.

— Mindig marhaságokat kérdezel.

Ebéd után az apa ivott egy pohár vizet, s amikor visszatette a poharat a kredencre, megnézte az arcát a párás tükörben.

— Megborotválkozzam?

— Hát már csak! Még jó, hogy nem a szaros csizmákban akarsz kijönni a temetőbe!

Az apa nem szólt, bement a fürdőszobába borotválkozni. Az anya mosogatott. Néha

31