Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 2. szám - Ördögh Szilveszter: Rekviem a télben (Elbeszélés)

— egy duplányi kávét összekevert egy deci tejjel, megkent egy karéj kenyeret vajjal és lekvárral —, aztán lement a pincébe, hogy elvermelje a sárgarépát, zöldséget, zellert a homokba. Közben átjött Nagyné a szomszédból, tojást akart venni.

— Nincsen, angyalom, nem tojnak a tyúkjaim. Nekünk is éppen hogy elég. Ha így halad, a jövő héten már nekünk is venni kell. Mert, tudja, éppen kellene tésztagyúráshoz is. A fiaméknak is akarok egy kilót, meg a nászasszonyom is kért.

Nagyné még ott maradt egy ideig. Megvárta, míg befejezi az anya a pincében a ver- melést — közben gondolt egyet Nagyné, vett néhány répát meg petrezselymet —, fölmentek a konyhába, beszélgettek mindenféléről. Az anya megkínálta Nagynét egy kávéval.

— Ó, köszönöm, hát nem kellett volna ... — de elfogadta, s komótosan kavargatta benne a cukrot. — Szép időnk lesz halottak napjára, mit szól hozzá?

— Szép. — Az anya lisztet, tojást szedett elő, az asztalra tette a gyúródeszkát. — De már hideg van. Tél.

— Dehogyis, tegnap délben is majdnem húsz fok volt. A rádió is bemondta.

— Én meg azt mondom, hideg van már. Hajnalban is köd volt. A kert is csupa fehér volt a dértől. De az is lehet, hogy éjszaka havazott.

Nagyné erre nem szólt. A kávét kortyolgatta illedelmesen.

— En azt mondom magának, hogy ez már tél. Nemsokára jégvirágosak lesznek az ablakok. — Az anya nyújtani kezdte a tésztát, előtte levette ujjáról a gyűrűt, s a kre- dencre tette a poharak mellé.

Aztán Nagyné panaszkodni kezdett. Hogy milyen nehéz neki. Hogy szörnyű sok a dolga. Meg hogy milyen hálátlanok az emberek. Hogy mennyire megváltozott a világ. Mindenki csak rohan, siet. Akár a megkergült birkák. Ezen a hasonlatán jóízűen nevetgélt.

— Hát nincs igazam? — kérdezte az anyától nevetgélés közben, de az anya nem szólt semmit.

Rövid idétlen hallgatás után Nagyné tovább folytatta. Hogy a boltokban sem veszik emberszámba az embert. És hogy ez borzasztó. Hová, mifelé haladunk, ha így megyez tovább — tette föl prófétikusan a szónoki kérdést, miközben a kiskanállal kikaparta a pohárból az el nem olvadt cukrot. Majd az abroszra meredve válaszolt: talán jön a világ vége, az időjárás is tisztára habókos lett. Hol vannak már a szép tavaszok, nyarak, hol vannak az igazi őszök és telek?! Most már minden megzavarodott. De nem is csoda. És az emberek is. És hová lett minden, ami szép volt.

— Azt mondják — suttogta sejtelmesen —, hogy kétezerben lesz a világ vége. Hiszen minden meg van írva. — És bólogatott. — Na, mit szól hozzá?

— Semmit. Engem nem érdekel — az anya Ambrusra gondojt, és születendő kis- unokájára. Ambrus felesége az ötödik hónapban volt.

Nagyné tovább sorolta tömérdek elvégeznivalóját.

— Jaj, hiszen most is valamit főzni kellene, de nem tudom eltalálni, mit is. Maga mit főz, Etuska?

— Egy kis tejfölös tésztát krumplilevessel — mondta az anya.

Nagyné bólogatott, s megkérdezte, hogy hogyan csinálja. Mikor az anya elmondta, Nagyné rádöbbent, hogy ő is tejfölös tésztát főz krumplilevessel.

— Hiszen péntek van, nem kell mindig húst enni. Mert tudja, az uram is, folyton csak húst enne, fene a belit. Más már nem is jó neki. Na, látja, hogy megváltozott a világ: már nem is úgy eszünk, mint régen. Oda a böjt, oda az egytálétel. Pedig milyen jó is volt az. Ma már könnyen beszélnek az emberek. Megeszik urasan a menzán azt a kis rissz-rossz kosztot, aztán kész. Én nem is tudom, mi lesz ennek a nagy jólétnek a vége!

Az anya a kinyújtott leveleket kiterítette szikkadni a kiságyra.

30