Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 2. szám - Ördögh Szilveszter: Rekviem a télben (Elbeszélés)
nem tudok aludni! Mintha millió izzó tűvel szúrkálnának, mintha millió hangya marná a bőrömet, hát nem tudok aludni! Nem tudok elaludni, fiam! „Vegyen be altatót, menjen orvoshoz!” — Orvoshoz, s már érzi, szipog, gyomra görcsbe rándul, testében lüktet az elfojtott fájdalom, orvoshoz, minek, fiam, a testemet talán meggyógyítaná, talán ... és a lelkem, fiam, a lelkem . ..?! „De ha egészséges a teste, a lelke sem fáj, higgyen nekem, anyám!” Nem vitatkozom veled, fiam, hagyjál engem, ne vitatkozz velem ... Én már nem akarom ... én már nem akarok meggyógyulni, én már nem akarok semmit, már semmit — könnyei hangtalan folynak szikkadt szeméből —, már semmit . . . csak elaludni ... És a fájdalom álomba ringatta. Hómezőket látott, puha, langyos hódunyhákat, cmint beterítik a házakat, udvarokat, kerteket, utcákat, amint rezzenetlen ülnek a hópehely- fonalak a villanydrótokon. Néha, ahogy — már nagylány volt — sütkérezett a havat csillogtató napban, ahogy kényeskedve a pelyhek csillámlásába tükröztette arcát, látta anyját, felé kiáltott — „Etus, kelj föl, eredj fejni, aztán vidd a tejet a városba!” —, de most nem bántotta a parancs, hiszen mosolygott az anyja, hiszen akkor még egészséges volt, még nem virágzott ki arcán a gyógyíthatatlan betegség, még nem hervasztotta bőrét a fájdalom; majd apját látta: „Kapálni megyünk, Etus, siess vissza a városból, a kapádat kivisszük a kocsival, a Sárosvölgyi kúthoz megyünk, siess, mert megvár a részed!” — és az apja is nevetett, nem úgy, féleszű, torz vigyorral, mint amikor részeg volt, nem úgy, elnézést kérőén, szégyenlősen, mint szokta az asztmás köhögési roham után. És látta az urát is, még nem volt kopasz, még nem kérgesült az arcába a fáradtság pókhálója, még fiatal volt, épp ekekapázni indultak, csodásán sütött a nap, hát ahogy kiérnek a város határába, látnak öt csacsit legelészni. „Várjál csak!” — kacsintott az ura, s leugrott a kocsiról, futott-futott hazafelé. „Hová szaladsz, te bolondos!” — kiáltott utána, az ura visszafordult — „Várj, azonnal itt vagyok!”, s mit ad isten, nem a fényképezőgépért szaladt haza a kótyagos! Csurgott rajta a veríték, úgy szaladt.de nevetett, s kattogtatta lihegve a gépet. „Állj oda közibük!”—szólt neki az ura; „Hogyne, hogy majd mutogasd, hogy én is szamár vagyok!” — jaj, de jókat nevettek. Hirtelen csörögni kezdett az óra. Az anya fölriadt, a hideg borzongatva végigszaladt a testén. Az ura kimászott az ágyból. — Hogy az avas fene ott egye meg, hogy én már soha nem aludhatom ki magam — ásított jajdulva, fölhúzta a nadrágját, indult kifelé. Hát ő is fölkelt. Megnyitotta a spalettákat, kívül szürkeség szánkázott. — Tél van. Ma havazni fog. Pedig még ősz volt. Az anya jégvirágot keresett az ablakon. Nem talált. — Pedig már kellene, hogy legyen. Tél van. Biztos fagyott is. — Ásított, szemébe kisajtolódtak a fáradtság könnyei. A könnyek elhomályosították az ablakot. Mintha kívül nem is szürkeség, hanem hófehérség lebegett volna. Mintha az ablakra jégvirágok kúsztak volna. — Tél van. Az anya megágyazott. Fájt minden tagja. Bement a konyhába, körülnézett. A fürdőszobában megmosta az arcát, a törülközővel sokáig dörzsölte. Az ura bejött a vécéről. — Készíts valami kosztot — mondta, s gyorsan, zajosan megmosta az arcát. — Addig odaöntöm a disznóknak.—Az anya kiment a kamrába. Szalámit hozott be meg lekvárt. — Mit viszel, ma péntek van, halottak napja. — Nekem mindegy. Vihetek lekvárt is. — Az apa hátrament a disznókhoz. Azok si- valkodni kezd:ek, ahogy meghallották a vödrök nyikorgását. Aztán elmer.t az ura. Még utána szólt: — Siess haza, kimegyünk a temetőbe. A pincében ott volt a koszorú fenyőágakból, krizantémokból. A kredencen ott voltak a gyertyák is. Az anya elment a tejért, fölforralta, kávét főzött, megreggelizett 29
