Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 2. szám - Ördögh Szilveszter: Rekviem a télben (Elbeszélés)
hogy hír se érkezett felőle, hogy válasz sem érkezett tőle, semmi, csak a pincék vakságában kísértő képzelődés, csak a kicsi fia, Bálintka élettel-halállal viaskodó arcvonásai. Mégis, ilyenkor látni véli az urát is, fiatalon, fényes csizmában, csinosan. Fiatal úr, paraszt úr, aki húsvétkor fiákért fogad, s úgy hajtat cimboráival házról házra, hogy megöntözzék rózsavízzel a széplányokat. Rózsavízzel, széplányokat. De, mintha ez is képzelődés volna, fáradt agyaféirebeszélése. Úgy látta néha reményeit, mint szétszórt, elhagyott szalmaszálakat a tarlón, s ő fut papucsában, hogy sietve, a kergetőző szél elől összekapkodja, összegereblyézze őket. Hogy magához szorítsa, hazarejtse, s ezekkel a szalmaszálakkal ékesítse karácsonykor a kis Jézus jászolát. Kicsi Jézus jászolát, kicsi Bálint csöpp koporsóját. O jaj, Uram Jézus! — sóhajt, sóhajtana, s szeme újra rebben a sötétségben. Az óra peckesen ketyeg, s ha ketyeg, hát nemsokára csörren is. Ő megriad, s az ura ásítva, nyögve, jajgatva, káromkodva kászálódik. Harákol, szentségei még félálomban, hogy ő már sohasem aludhatja ki magát. Sohasem, mert az a rohadt három műszak megőrjíti, megbolondítja, szétmarcangolja. Hát már sohasem . . . Pedig régen, mikor a földbe jártak, akkor sem aludtak sokat. Rájuk talált néha az éjfél, mire megvolt a vacsora, gyerekek mosdatása, ágyazás, bizony sokszor nyelte le a szitkot az ura, mikor hajnali háromra, négyre húzta föl az órát. Bizony, de sokszor. Mert a földbe délelőtt járni szégyen, akkor megrövidül a nap, akkor oda a harmatos hajnal, amikor még gyorsan, fürgén dolgozhat az ember, amikor még nem égeti, bá- gyasztja a nap. Amikor még besározza a harmat a cipőt, a kapát, amikor még meg- didergeti a hűvösség az arcot. Hol van már, milyen messze merült mindez, Uram Jézus! Néha anyjára gondol, apjára, néha erőlteti emlékezetét, s nagyszüleit szeretné látni- hallani, de csak foltok inognak homályt tapogató szemei előtt. Hát lehet, ez hogy így, ilyen iszonyatosan e1 múljon minden.de minden ; hogy elnémuljanak anevetések-sírások, hogy elfeledje a világ a küszködést, hogy elfeledjék az ösvények az ő lépteit, hogy elfeledje a kert az ő kezét, hogy elfeledje Szűzmária az ő kérő-könyörgő szemét, hogy elfeledje a sír az ő örömét-fájdalmát, üszőkbe fogyott reménységét?! Hát lehetséges ez nagyapa, nagyanya, lehetséges ez anyus, apus, lehetséges ez, kicsi fiam, csöpp virágom, Bálintkám?! Ne búsulj, Etuskám, leányom, vigasztalódj — már Annus nénit hallja, Szerafina nővért, ahogy megsimogatja öreg, hideg kezével könnyáztatta arcát —, imádkozz a Jóistenhez, bízzál, higgyél benne, az ő rendelése ellen nem tehet semmit az ember. S hidd el, Etukám, ha ő így akarta, így látta jónak. Hidd el, már ott játszik az any- gyalkák között Bálintkád, ott játszadozik a csöppség az aprószentekkel, s ott, a menyországban imádkozik érted édesanyád is, édesapád is, vigasztalódj hát! Ez a legtöbb, amit ember tehet, hogy hisz! Hinni, hinni, hinni még! Drága Annus néni . . .— sfölitatja könnyeit, szipogva körülnéz a szobácskábán, szeme beléakad a falra aggatott szentképekbe.az éjjeliszekrény imakönyvébe, s lelkét megremegteti a hűvösség — .hinni, hiszen tudom én, tudom . . . de ... Szeme újra a sötétben táblából, összerezzen a vélt hidegben teste. Az óra fásultan ketyeg, megnézné, mikor csörög már, hogy megszabadítsa az éjszakától, hogy az ura után ő is fölkeljen, megágyazzon, míg az ura vécére megy, hogy elkészítse a kosztot, míg az ura ad a disznóknak; de az óra irgalom nélkül ketyeg. Hagyj engem aludni, elaludni, Szűzanyám, hagyj pihenni végre — nyög agyában a könyörgés. S már Ambrust látja, Ambrus levelét, leveleit. „Pihenjenek sokat, pihenjenek, maguk már eleget dolgoztak, hát most már pihenjenek!” ... Eleget dolgoztunk, pihenjünk — keringőznek a szavak—, pihenjünk ... De nem tudok, értsd meg, fiam, 28
