Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 2. szám - Mocsár Gábor: Riasztólövés (Elbeszélés)
körébe belelépett egy rendőrtiszt, felvette a kést, aztán valakinek hátraadta. Nézte a két riadt szökevényt. Hátraszólt valakinek: — Ezek azok, bácsikám? Felismeri őket? — Misi bácsi reszketeg, izgatott hangja jött a lámpa mögül. — Ezek. Pontosan ezek. Ez a kettő. — Patás fel mord ült: —Tudtam . . . tudtam ... én marhaállat. Mint kiderült, a tiszt kérdése teljesen fölösleges volt. Felismerte Patást. — No Patás, hát megint csak találkoztunk? Ejnye . . . ejnye . . . — Sajnos. Én marha állat. Másik rendőr is belépett a fénybe, annak már a kezében voltak a bilincsek. — Az vagy Patás — mondta a tiszt —, te régi ember vagy a szakmában, tudhatnád, hogy a szökés ... marhaság. No, nyújtsd előre a patáidat. — Nem azért, mert szöktem — mondta Patás és előre nyújtotta a két karját. — Hanem? — Hanem, mert ezzel szöktem. — Fejével, mert karjait már nem használhatta, hátraintett, ahol Kecske, félig még most is megvakultán hunyorgott, és csak egy gondolata volt: mindennek vége. Vajon mennyit nyomnak rá szökési kísérletért. .. — Ez a másik, ez ki? Haverod? — kérdezte a rendőrtiszt. — Művelt ember. Hátom nyelven beszél, de annyit... de annyit. — Majdnem sírva fakadt, amikor eszébe jutott, mennyit fecsegett Kecske, mert kétezret le akart gombolni azokról a csibészekről, és most emiatt. . . — Indulás. Ott, ahova a lámpa világít. És beszéd most már nincs. A társaság elindult. Elől is rendőr, hátul is rendőr, végül a tiszt, aki mellett Misi bácsi botladozott nagy bakancsaiban. — Hát bátyó, helyén volt az esze. Az a riasztólövés ... az volt a legokosabb. Hamar jöttünk, mi? — Misi bácsi lelkesen kapkodta a levegőt, úgy mesélte élete legizgalmasabb élményét. A kalandot. — Látom, világos van, nyitnék be, hát a lakat le van csavarva, hű, mondom magamban ... de hogy a puska nálam volt, bemegyek, hát ott vannak, négyen, illetve öten, mert egy nő is volt velük . . . Csöndes volt az éjszaka s tisztán, csak éppen tompítva kihallatszott a pincéből a nóta: „Varga Julcsa szűk szoknyája .. . ajajajajjaj ...” A tiszt megállt, hallgatózott. — Azok, akik ott maradtak, azok kik? — Azok? Azok hivatalosan vannak ott. Bikások. Kulcsuk van a pincéhez. Ki van adva parancsba, hogy nem szabad háborgatni őket. Szórakozzanak ... — Értem, — dünnyögte a tiszt, és elindult a többiek után. — És aztán maga hagyja, hogy szórakozzanak. Vigyáz rájuk. — Ha egyszer ez a parancs! De aztán valami eszébe juthatott az öregnek, mert kisvártatva megszólalt. — Tessék már idefigyelni ... csakhát nem tudom, hogyan szólítsam az elvtársat... — Százados. Százados vagyok .— Nahát, százados elvtárs, én annyit spekuláltam ezen. Honnan van ezeknek kulcsuk a mi pincénkhez? Jó, jó, tudom, az elnök adta nekik. De akkor is. Itt a szövetkezetben például nekem nincs kulcsom ahhoz a pincéhez. Pedig én őrzöm, ugye. Azoknak meg van. Ha már itt vannak, százados elvtárs . . . nem tennék meg . .. — Mit? — Azt, hogy megkérdeznék. Miért van nekik kulcsuk a mi pincénkhez? A szemük közé néznének ezeknek, mert ezek .. . ezek . . . ezek nem tetszenek nekem. A tiszt nevetett. — Megtennénk szívesen, bátyó. De nincs rá parancs. Érti? Nincs parancs. Arra van, hogy ezt a két szökevényt el kell kapni, de amazokra nincs ... Érti? — Az öreg kelletlenül dünnyögött: — Érteni értem, ugye, a parancs az parancs, de akkor is . . . Pedig nagy kár ... nagyon nagy kár ... — Micsoda? — Hogy nincs rá parancs. . . Az út végére értek. Az út végénél kerítés, nyitott kapu. A kapun kívül két csíkos rendőrségi gépkocsi. Az ajtók nyitva, mintha két csíkos bogár szellőzködne nyitott szárnyaival. Egyikbe Patást, a másikba Kecskést ültették, a rendőrök is beültek már, 24
