Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 2. szám - Mocsár Gábor: Riasztólövés (Elbeszélés)

Hazahozzuk azt a pénzt. Az már a mienk. A Magyar Népköztársaságé. Hogy aztán . . . jól értsük meg ... az exportból kié és mennyi az extra, príma, ilyen osztály, olyan osztály, mit tudom én, az a szocializmus, a magyar népgazdaság szempontjából tökmindegy. A lényeg, hogy megvan az a pénz, az a kemény valuta. Nem hiszem, hogy bárki az égvilágon ebbe elvileg bele tudna kötni. Én így látom. És továbbmenve. Ha elvileg nézzük, ugye, a nagy egészen belül igenis össze lehet egyeztetni az egyén érdekét a közösség érdekével, ami manapság ugyebár elengedhetetlen. Ezt hangsúlyozni szeretném . . . Mert a nagyközönség, vagyis a népgazdaság is megkapja a maga pénzét a kül- keren keresztül, az az egyén is megkapja a maga pénzét a külkeren keresztül . . . Mindenki, hangsúlyozom, mindenki csak jól jár. Mindenki, aki ebben az üzletmenetben résztvesz, beleszáll valahogyan, megtalálja a számítását. Én mondom az elvtársaknak, és külön is hangsúlyozni szeretném .. .

Ekkor Patás előredűlt, fojtott hangon kiáltott: — Csend! Pofa be! — és arcát, figyelő, várakozó izgalommal a bejárat felé fordította. Sok-sok veszélyhelyzetben kifinomodott hallása, a gyanús zajok iránti szinte vadállati ösztöne, érzékenysége riadóztatta a figyelmét. A többiek nem értették, miért kell most csendben lenni, de azért engedelmesen, csendben várakoztak. Patás izgalmában keményet, görcsöset nyelt, hogy hallani lehetett az üres kortyintást, amikor a bejárati függöny megmozdult. Valaki a nyílást keresi rajta, kívülről. Megtalálta. Sajátságos figura nyomult be a függöny két szárát széttolva. Idős ember, lógó bajusz, ráncos arc, csüngő szélű kalap, kifakult ócska, egykor kék munkaruha. S ami a legkülönösebb, a vá1 Ián kétcsövű vadászpuska. Patás arcán a puska láttán az izomgörcsök megfeszültek, állakapcsát összeszorította. Az öreg lépett néhányat az asztal felé, a társaságot szemügyre vette, láthatólag megenyhült, el is mosclyította magát, sőt, bokáját— két kopott bakancsa lábán — koppan- va összekapta. A főbikás vidáman felrikkantott.

— De hisz ez senki más, mint a mi öreg cimboránk, Misi bácsi! Az öreg szőlőcsősz. Jöjjön csak közelébb, Misi bácsi .. . Őrizzük a szőlőt, őrködünk, őrködünk? — És máris nyúlt a kancsó után, hogy majd önt az öregnek egy pohárral. Az öreg közelébb jött, megállt az asztal végénél. Köszönt.

— Jó estéket, mindnyájoknak. Látom, megint csak szépen összegyüttek.

— Össze, Misi bácsi ... — S a többinek magyarázta. — Mi aztán elég régen ismerjük egymást a Misi bácsival. No, jut ám magának is egy kupával ... Maga ismer engem ugyebár?

— Hogy az égbe ne! A bikás elvtárs. Aki a bikákat szokja fölvásárolni . . . Szoktunk itten találkozni.

— No, hajtsa csak fel.

— Megköszönöm, habár .. . tilos!

— Tilos! — kiáltotta gúnyosan-nevetősen a főbikás. — Menjen már, ki lát most ide. Ez az elvtárs itt— Sáfrányra intett — Pestről jött, vidéki körútra, a másik két elvtárs meg a béemtől van. Tudja ugye, mi az a béem.

— Béem? — Az öreg kicsit meghökkent, de azért gyorsan felhajtotta az italt.— Akkor éppen jókor gyüttek.

— Az elvtársak a béemtől — Sáfrány heherészve jegyezte meg — általában mindig jókor jönnek. — Kecske szeme összeszűkült, társára pillantott, aki jobbkezét a kabát balszárnya mögé rejtette. Kecske tudta, mi van ott: a hullámos élű, hosszú, hegyes kenyérvágó kés. — Ezt maga — kérdezte Kecske — mire mondta?

— Micsodát? — S az öreg letette az asztalra a kiürült poharat.

— Hát hogy mi most éppen jókor jöttünk. — A főbikás újra teleöntötte az öreg poharát.

— Arra mondtam, hogy minálunk, itt a téeszben ki van adva a parancs, hogy min20