Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 2. szám - Mocsár Gábor: Riasztólövés (Elbeszélés)
abban, hogy nem kaphatja meg akárki. — Kecske esze szinte surrogva járt, mint valami finom szerkezet, most, úgy érezte, minden megvilágosodik, hála ennek a fecsegő- locsogó vezérbikásnak. — Csak, aki — azt mondja Gézuka — nekem, vagyis a szövetkezetnek tetemes, így szokta mondani, „tetemes” hasznot hoz. Segít. Támogat. Ebben- abban. Üzletkötésben. Aki a szövetkezeti érdeket, azt mondja, tiszteletben tartja. Hát én ezt — s körmével a díszes kulcsot odébb pöccintette — nem kiérdemeltem? Például ez a mai üzletkötés . . . hacsak a volumenét tekintjük is . . . No de, üzletről, munkáról ma már egy szót se! — Megragadta a kancsót. — Sáfrány elvtárs! Ide azt a poharat. Nehogy azt higgye már az a kolbász, hogy a kutya ette meg . . . „Minden világos, ez a főbikás, meg az a bizonyos Gézuka valamiképpen összejátszanak. Oltári dörzsölt pasasok lehetnek. Nagy csibészek, nem vitás.” Elénk mozdulattal megragadta a poharát, s magasra emelte: — Gézuka egészségére! — A társaság kórusban ismételte: A Gézukáéra! — A téma le volt zárva. Patás megint rásziszegett Kecskére: Te, ha leszopod magad ! — Kecske kelletlenül rázta le a már-már kellemetlen fegyelmezést: — Ej, hát gyerek vagyok én? Láthatod, az elvtársak is! Jó társaságban vagyunk. He! Elvtársak között. . . — Ej, hát nem is kell ebből a pár pohárból akkora kázust csinálni — békítgette a két szökevényt a főbikás. Egy kevés időre csend telepedett az asztal fölé. Katinka törte meg. — Én nem is tudtam, hogy a főnök elvtársnak kulcsa van ehhez a pincéhez. — Idegesen összekulcsolta az ujjait. — A pince lakatjához. — S hirtelen a két szökevényre pillantott. Volt valami riadt idegesség ebben a pillantásban. A pesti vendég kedélyesen fel rikkantott, mintha teljesen magához tért volna a kezdeti vigyorgós kábulatból. — Ho ... ho . . . hogy-hogy nem tudta? Nem arról volt szó, hogy Katinka a cég esze . .. meg üdvöskéje, meg — turbékolósan ráhajolt a lány kezére, megpuszilta — drága gyöngyöskéje? . . . — Nem szoktam ilyen . . . kiszállásokra járni. Most is I . . fogalmam sincs, hogy kerültem én ide. — S kissé durcásan megrántotta a vállát. A főnök fel ujjongott, széles lendülettel a hajába túrt, közben — mert már bizonytalanok a reflekszei — feldöntött egy poharat. Szerencsére üres volt. — Ha maga azt tudná, hujjuj, ha maga azt tudná! Igaz, Sáfrány elvtárs, hogy ennek története van? — Katinka kíváncsian tekingetett jobbra is, balra is, jobb felől a főnök ült, bal felől a pesti. — Hogy-hogy története? — Sáfrány elvtárs odahajolt a főbikáshoz, ügyesen, úgy, hogy a lány melle az arcát érintette. Kecske megbökte Patás térdét: — Figyeld csak. — Megengeded kérlek, hogy a történetet én mondjam el? — A főnök hallatlan udvariassággal széttárta a kezét: — Kérlek Kérlek! A történet a tied, Sáfrány elvtárs. — Amikor én magát. ... ott, tudja, a rács mögött megpillantottam . . . Patás fel hord ült: — Rács mögött? Mi a franc rács mögött? — Idegesítette, úgy látszik, ez a szó: „rács”. — A főnök gyorsan megmagyarázza: — Pénztár . . . uraim . . . pénztár. — Sáfrány folytatta: — Akkor én azt mondtam neked, na mit mondtam neked? — Azt montad, kérlek, nem lehetne-e azt a fekete istennőt onnan kiemelni. . . magunkkal vinni a mai kiszállásra . . . — így aztán maga most itt van köztünk, és nagyon, de nagyon ... — Sáfrány nem fejezte be ezt a dadogós mondatot, hogy mi lenne az a „nagyon”, mert Kecske felkiáltott: — Mit mondtam, haver! Jó cég, isten bizony jó cég! — Pedig semmi ilyesmit eddig még nem mondott. A főbikás szinte meghatottan nyugtázta az elismerést, érzelmét azzal leplezte, hogy a poharakat újra teletöltögette: — Az. Isten bizony az. Családias. Mondhatnám .. . meleg kollegili . . . kollagiali . . — nem tudta kimondani, nem forgott már úgy a nyelve. — Jó kis banda, na. — Katinkára azonban rájött a nyűgölődés: — Mehetnénk már 16
