Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 2. szám - Mocsár Gábor: Riasztólövés (Elbeszélés)
Nem folytathatta, mert a bikások visszatértek, midkettő két két füles kancsót hozott. Felrakták az asztalra, a főbikás lelkesedése nem ismert határt. — Ez az uraim! Ez az uraim! Ebben terem a nóta, nem abban a bicskanyitogató kö- vidinkában . . . Mint az anyám teje, uraim, mint az édes jó anyám teje. — Teletöltötte a poharakat. Patás épp csak hogy belenyalt, de Kecskének nagyon ízlett, egy húzásra kiitta. Patás odasziszegte neki: — Te, ha leiszod magad, én lecsaplak, mint a. . . — Kecske közbevágott: — A kollegám . . . hehe . .. szigorú . . . folyton csak a fegyelem, a fegyelem. A jövevények hozzáláttak az eszegetéshez. Katinka formás, vékony karikákat szelt a szalámiból, szárazkolbászból, a tányéron szépen elrendezte a karikákat. Csak úgy kézzel eszegettek. A főbikás mindjárt átvette Kecskéstől a témát. Evett és fecsegett. — Fegyelem? Aha, fegyelem! Nagy dolog, uraim. Fegyelem — höhö! De persze a szabadság is. Az még nagyobb. Hogy mit szabad, az szerintem fontosabb, mint hogy mit nem szabad. De a legfontosabb: mit lehet! Ez a legfontosabb — szerintem legalábbis. De — s nagy lélegzetet vett — ha nem vagyok indiszkrét, mi már megmondtuk, kik vagyunk, mik vagyunk, bikások vagyunk, viszont az elvtársaktól még nem tudjuk, hogy mivei érdemelték ki Gézukától, a világ legrugalmasabb tsz-elnökétől ezt a magas kitüntetést. A közlés, hogy őket valami tsz-elnök kitüntette, Patás agyában hallatlan riadalmat okozott. Legszívesebben azonnal vette volna a vasrudat, hogy fej beverje ezeket, és azonnal ki az éjszakába, minthogy ilyen zavaros és veszélyes dumába menjen bele. Kecske is elvesztette iménti fölényes biztonságát, s ahogy zavarában szokta, csakugyan, akár a kecske, mekegősen nevetett: — He . . . he .. . he . . . hát bizony, hát bizony, . . . magas kintüntetés ... he ... he .. . írtó rendes . .. írtó rendes . . . A fecsegő főbikás azonban, épp mert nem tudta szájdiaréját visszatartani, ezúttal megmentette a helyzetet. — Sáfrány elvtárs csak csodálkozott, amikor útközben elmeséltem neki ezt az egész dolgot, és csak csodálkozott, hogy mi, vagyis a megyei kirendeltség, mennyire bele vagyunk épülve a megyei viszonylatokba, és hogy milyen jók a kapcsolataink. . . itt, ugyebár a Gézukával is. Hogy az milyen klassz elnök! Meg haver! Azt mondja: megalapítja az ezüstkulcsos pincelovagok rendjét... — Figyelmeztetőn felemelte az ujját, és hangsúlyozottan tagolta: ,,E-züst-kul-csos!” Kecske maga volt a megfeszült figyelem. Még nem értett semmit, azért figyelt, hogy megértse az összefüggéseket. Hogy miről van szó. A háttérben. Sáfrány elvtárs feje, a pince hűvösében mintha tisztult volna, az evés is jót tett az állapotának, így hát okoskodva fejtegette: — Aranykulcsos királyi kamarásokról ugyebár tudunk a történelemből, de ezüstkulcsos pincelovagok ... sajátságos ... sajátságos ... A főbikás a zsebébe nyúlt, elővett egy csillogó valamit. Az asztalra dobta. Csakúgy koppant. Jókora nikkelezett lakatkulcs, díszes, cirádás fityegővei. A két szökevény mohón hajolt föléje. — Ez a lovagrend jelvénye. No de — s ezt hetvenkedőn mondta — ki kell ezt ám érdemelni. Igaz-e, elvtársaim? — ezt a két szökevénytől kérdezte. — Jó jelszó a Gézukáé: jó tett helyébe jót várj. Hát nem jó itt nekünk, ebben a meghitt szeparéban? Ételital ájulásig, akkor jövök, amikor akarok, mert megkaptam a legmagasabb kitüntetést Gézukától, mindig a zsebemben hordhatom a pince kulcsát. Há? — s diadalmasan ránézett a fővárosi látogatóra, elismerést várt tőle. A vendég szuszogva rágcsálta a szárazkolbászt, rápislogott az ezüstkolcsosok jelvényére s megjegyezte: — De nem igazi ezüst ám. — Na és! Ennek az értéke nem abban van, hogy ezüst, nem ezüst. Világos? Hanem 15
