Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 2. szám - Mocsár Gábor: Riasztólövés (Elbeszélés)

pillantott a két ismeretlenre. Nem tudta, hova tegye őket. Kik lehetnek? És miért nem szólalnak meg? Az a nyaknélküli medve a kenyérvágó kés élét tapogatja, próbálgatja, szigorú szemmel vizsgálgatja, mintha ez volna most a dolga, a kisebbik, az a sovány, hol a társára pillant, hol a függönyös ajtóra. Aztán a tányért, amely meg volt rakva szalámival, száraz kolbásszal, készségesen Katinka kezeügyébe tolta. Udvariasko- dott. — Tessék parancsolni, kezét csókolom — mondta, s ezzel mintegy megtört a jég. Kecske rámosolygott Katinkára, a mosoly kissé kesernyésre sikeredett. Katinka megsejtette: ezt a két férfit feszélyezi, idegesíti az ő megérkezésük. Kik lehetnek ezek? Megkérdezem — gondolta.

— Az elvtársak . . . honnan jöttek, ha szabad kérdeznem.

Patás felütötte a fejét, de Kecske szólalt meg.

— Hogy tetszik érteni . . . kézit csókolom?

— Gondolom, valamilyen céget képviselnek. Vállalatot...

— Hát — dünnyögte Patás — valamilyet bizonyosan. Céget, ugye — s Kecskére pillantott. Tőle várta a mentő feleletet, neki van fantáziája. Nyelveket tud. Kecske azonban a könnyebbik megoldást választotta. Ő kérdezett.

— Bocsásson meg, hogy megkérdezem, azóta is töröm rajta a fejem : mi az, hogy biká- sok. — Patáshoz fordult. — Hallottad, azt mondta: Mi vagyunk a bikások, és hogy ő a megyei főbikás.

Katinka felnevetett

— Óh, csak a hatás kedvéért. Mi ugyanis azért járjuk a környéket, a megyét, mert bikákat vásárolunk fel. Hízott bikákat.

— Ohó — Kecske vidáman felkiáltott—, most már értem! Sose találtam volna ki, pedig milyen egyszerű.

— Én is azt hittem — mondta Patás —, hogy másképpen bikások ezek. — S ő is megkönnyebülten nevetett. Kecske pedig valósággal felvillanyozódott: nincs mitől tartani! Hátravetette magát a széken, és könnyed hangon, csak úgy odavetve mesélte:

— Valamikor, nem is nagy ideje . . . mondjuk úgy, másfél, két évvel ezelőtt, igaz, haver — s Patáshoz fordult megerősítés végett —, én is, hogy úgy mondjam, benne voltam az ilyen felvásárlási . . . ügymenetekben. — Patás helyeslőén bólogatott, bár most hallotta először, hogy cimborája felvásárlással is foglalkozott. Úgy tudja, hogy sikkasztott valami szövetkezetben, ezért ültették le. — Aj, de mennyire benne voltam !

Katinka élénken kérdezte: — Csakugyan? Szakmabelinek tetszik lenni? Nahát, ez érdekes...

— Pillanatnyilag, ugye, más ügyekben utazom, a kollégámmal együtt, ahogy mondani szokás, de a szakmát, azt ismerem. Maguk is az olaszoknak dolgoznak?

— Hogyhogy az olaszoknak?

— Mert én annak idején, amikor, ugye,benne voltam,olaszokkal álltam kapcsolatban. Olasz export, ugye, prima piac! Jó piac. Kiváló üzletembereink vannak. Nyilván maguk is oda exportálják ezeket a felvásárolt bikákat.

— Jé, tényleg érti a szakmát. Persze. Olaszoknak. Nyugatnémeteknek.

Kecske most már fölényesen kezelte a témát.

— Extra, prima, ilyen osztály, olyan osztály . . . förszt klassz, prima-primissimo . .. Attól is függ persze, melyik bika kié.

Patás kelletlenül dünnyögött, nem tetszett neki, hogy Kecske ennyire belemászik a a dumálásba. — Nem mindegy az? Bika-bika, oszt kész.

— A kolléga — s Kecske elnézően megveregette Patás öles vállait — nem ismeri ennek a szakmának ... hogy úgy mondjam ... az üzleti oldalát.. . Apró fogásait.

14