Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 2. szám - Mocsár Gábor: Riasztólövés (Elbeszélés)

Patás abbahagyta a rágást, fogait összecsukta, arca görcsösen megmerevedett. Figyelt. Ő volt az éberebb, az ő ösztönei működtek természetesebben, ő hallott meg valamit. Távoli hangokat. Kecske még mindig a harmadik olasz haver nevén törte a fejét, amikor Patás parancsolón, suttogón megszólalat: — Csitt! — Mindketten merev- riadtan figyeltek, most már Kecske is meghallotta, amire Patás felfigyelt: emberi hangok. Közelednek. Erősödnek. Hamarosan azt is ki lehet venni, hogy két férfihang váltakozik, s ez — mi? Vidám női nevetés. Óh — így más. Nő is van velük. Nem rendőrök. De azért Patás tekintete körberöppent: nincs ablak. Amin ki lehetne mászni. Az asztal alá nyúlt, ahova a vasrudat letette, közben odasziszegte Kecskének: — A bicskát ... le ne tedd!

— El kéne bújni ... a hordók közt — suttogta a beijedt Kecske, de arra már nem volt idő, hogy Patás újból lehülyézze, mert szétnyílt a függöny, és bevonultak a jövevények. Hárman voltak. Két férfi és egy nő. Aki elől jött, kövérkés, szőke, kissé már kopaszodó, inge elől hanyagul szétnyílva, hogy kilátszotta köldöke. Vidám rikkantással szólalt meg, s bátran közeledett, mintha pontosan megbeszélt találkozóra jönne. Szeles mozdulataiból s főképp bíborban játszó füleiről látni lehetett, hogy van már benne egy-két löket.

— Ugye? Ugye? Ugye, mondtam, hogy valakik megelőztek bennünket... Az ajtó résén kilátszik a fény, na, mondtam itt már vannak . . . ejha, uraim, elvtársaim, szaki- káim, eszünk, iszunk, mulatgatunk, a későn jövőkre, szegény bikásokra nem is gondolunk? Hehe ... — be nem állt a szája, s közben hozzálátott, hogy mint afféle házigazda, előkészítse az asztalt, poharakat szedett elő, a székeket igazgatta, beleszagolt az asztalon levő demizsonba. A két szökevény döbbent várakozással figyelte, ki ez. Kik ezek? Egymásra pislogtak, aztán a jövevényekre. A másik férfi szemüveges volt, kissé őszülő, állandóan vigyorgott. A nő — csinos, fiatal, fekete — kissé idegenül téblábolt, láthatóan nem tudta, mi most az ő dolga, hol van ő egyáltalán. A fecsegő szőke miután megszagolta a demozsont, felkurjantott, megvetően. — Kövidinka! Képzeld, Sáfrány elvtárs, az elvtársak kövidinkát isznak. Hát már az is bor? Kedves Sáfrány elvtárs, ha megengeded, mostantól átveszem a házigazda szerepét, én itt úgyszólván otthon vagyok, Katinkát pedig megkérem, legyen a mi kedves; ügyes háziasszonyunk — pattogott a szőke, mutogatta, hol mi van, itt a tányérok, ott a poharak, itt a kések, ott a villák, Katinka tálalni kezdett. Sáfrány elvtárs lezökkent egy székre s folyton vigyorogva, elégedetten figyelte a történendőket.

— Úgy, úgy, Katinka, mintha maga is itthon volna, én pedig a borra veszem az irányt.

— A demizsont elvette az asztalról, visszatette a polcra, tettét így kommentálta: — Nem uraim és elvtársaim, amíg abban a hordóban van, amelyikre én gondolok, nem iszunk demizsonból. Az a hordóbeli, az az igazi. Ha megengeded, Sáfrány elvtárs, megkérlek, tarts velem, keresünk valami gumicsövet, kancsókat... — Sáfrány kissé im- bolyogva felállt, udvariasan meghajolt a még mindig hallgatagon ülő két szökevény felé. — Pardon, elnézést. . . — s indult volna a szőke után. Az viszont homlokára bökte az újját, eszébe jutott valami. — Micsoda balekség! Mi jöttünk később, és még be sem mutatkoztunk. Engedjék meg — összeütötte a bokáját—, mi vagyunk a megye bikásai, hehe . .. Sáfrány elvtársa budapesti központunk osztályvezetője, és én volnék a megyei kirendeltség vezetője, ha megengedik — a szökevényekhez lépett, kezét nyújtotta s megmondta a nevét: Palócz Zoltán megyei főbikás. Patás megilletődötten morgott valamit. Kecske azonban érthetően és bártan bemutatkozott: Halász Rudolf. Hogy honnan jutott épp ez a név az eszébe? A megyei főbikás bemutatta Katinkát is.

— Kirendeltségünk gyöngye, mondhatnám, szemefénye. Nos, Sáfrány elvtárs, bedobjuk magunkat? — Kimentek borért.

Katinka rakosgatás, tálalás közben, meg míg szeletelte a szalámit, ko'bászt, rárá13