Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 2. szám - Mocsár Gábor: Riasztólövés (Elbeszélés)
MOCSÁR GÁBOR RIASZTÓLÖVÉS Mindkettőjük halántékán lüktettek az erek, ahogy a szőlősorok közül kibukkanva, a hosszú, fárasztó menetelés után céljukhoz értek. Komoran és tanácsatlanul torpantak meg a súlyos, nehéz ajtó két csukott szárnya előtt. Már besötétedett, inkább csak sejtették, mint látták az alacsony épület körvonalait, az ajtó sötét négyszöge azonban a fehér falból szinte kiugrott. Fekete csík az ajtó közepe táján, keresztben. Megtapogatták, Az volt, aminek sejtették, vaspánt. A végén ökölnyi lakat. A magasabbik férfi dühösen mordult, megráncigálta a lakatot, nem engedett. Megragadta az ajtó kilincsét, megpróbálta, nem tudná-e benyomni, de az ajtó nem befelé, hanem kifelé nyílt. Nem volt kulcsra zárva, de a vaspánt kívülről ráfeszült, nem lehetett kinyitni. A magasabbik leguggolt, és maga elé köpött. Gondolkozott. — Na mostan! — mondta az alacsonyabbik, aki ráadásul sovány is volt, keszeg kis emberke. — Bírsz vele, Patás? — kérdezte halkan. Patás nem felelt, felállt, s élindult. Az épületet megkerülte, valami színfélébe fordult be. Hordók álltak ott, meg széthullott prések, mindenféle szerkezetek, a sötétben nem lehetett kivenni, mik, de Patás ismerte itt a járást, tudta, merre kell keresgélnie. Kalamolás, vasak zörgése hallattszott, ahogy a lomok közt kutatott. A kicsi közben az ajtót nézegette, figyelmesen vizsgálgatta, tenyerével tapogatta, körmével kopogtatta, mintha azt mérlegelné, mit kellene vele tenni, de ez csak amolyan látszatigyekezet volt: nem ért ő az ilyesmihez. Majd a Patás. Szorongva és vibráló figyelemmel hallgatózott, sokallotta a zajt, amit a másik üt odabent abban a francos lomtárban vagy miben. Még meghallhatja valaki. De csend lett, csak Patás létpeinek tompa döngése, ahogy visszafelé jött. Kezében valami vasrudat vagy mit csüngetett. A kicsi félrelépett az útjából, de azért készségesen megkérdezte: — Segítsek? Fogjak valamit? — Menj a francba — dünnyögött Patás, aztán szétvetett lábakkal megállt az ajtó előtt. A vasrúd hegyét bedugta a lakat fülébe, várt egy cseppet, hogy erejét összeszedje, mint a súlyemelők szokták emelés előtt, aztán iszonyú erővel, félig ránehezedve, a föld felé nyomta a rúd végét. Szinte ráfeküdt. A lakat nyiszorgott, csikorgott, pattant benne valami, de még nem engedett. Patás új fogást vett, újra megfeszítette a rudat, s most már sikerült: a lakat füle szétnyílt, a vaspánt vége csörrenve leesett az ajtó előtt a betonra. A kicsi felszisszent. — Az égbe! Akkora zajt csapni! Mint akit szakmai önérzetében megbántottak, Patás dühösen hátrafordult, de nem szólt, fontosabb dolga akadt: a vaspántot elfordította, a kilincset lenyomta — s kinyílt az ajtó. Belépett a sötét helyiségbe. — Na, az anyád — dünnyögte elégedetten. A kicsi is utána tapogatózott. — Villany, vagy efféle nincsen itten? — kérdezte. — Csak ne pofáznál annyit — morgott Patás. A sötétben csak a hangját lehetett hallani. Tenyerével a falat tapogatta, aztán egy kattanás, és világos lett.— Na? — kérdezte elégedetten, mint aki büszke a művére. Ä kicsi bamba képpel bámulta, miféle hely ez. — Na, Kecske, milyen helyre hoztalak? — S Patás — bár nem állt neki jól — nevetett. Két tenyerét összefente, hogy a port, szennyet lesöpörje róla. Most, a világosban látszott igazán, miféle alak ez a Patás: mintha szekercével egy tömbből faragták volna, széles vállán szinte nyak nélkül ül a feje, karjai súlyosan csüngenek, apró, mélyen ülő szemei sűrűn pislognak ide-oda. Szűk szemrésen át nézte társát, akit Kecskének szólított, s várta, hogy az mit szól az egészhez. 10
