Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 2. szám - Mocsár Gábor: Riasztólövés (Elbeszélés)

Kecske — talán innen kapta ezt a nevet — vékony fejhangon, szinte mekegve szólalt meg.

— Ez ... ez ... ez miféle pince ez itt?

— Pince, pince, mit törődsz vele, az a fő, hogy hajnalig meghúzódhatsz benne.

Kecske, mint akit megszuggeráltak, elindult a két sor hordó közti úton, a pince

mélye felé. Hosszú, homályos folyosó. Két oldalt hatalmas hordók, a folyosó végén az utolsó villanylámpa már hománlyosan, opálosan fénylett, olyan hosszú volt a pince. —Te állat — harsant utána Patás hangja — az ajtót meg nyitva felejtetted. Kivirít a világosság. — Patás az ajtót becsukta, s ő is elindult befelé a pincébe. Kecske megvárta. Vigyorgott. — Tudod, mikor szívtam én le magam utoljára igazi, picebeli borból?

— Hát, ha tizenhárom hónapot lehúztál, ki lehet számítani. — Kecske talált egy rézcsapot, sorba kongatta a hordók fenekét. Akadt köztük üres is, de talált olyat is, amelyik tele volt borral. Patás lomhán, mint a medve, követte, jobbkezében még mindig lóbálta a vasrudat, amivel a lakatot lefeszítette. — De ha azt hiszed — fújt dühösen —, hogy itt ma este leszívod magad, akkor nagyon tévedsz. Lecsaplak inkább, mint egy gyalogbékát.

— Miért, talán sajnálod? Van itt elég ... — s tovább kongatta a hordókat. — Hát ha még valami kaját is találnánk . . . marja a gyomromat az éhség; ne viccelj, mióta jövünk étlen-szomjan?. . .

Patás megállt, megvakarta a nyakát, körülnézett, azt kereste, hol lehetne ledülni éjszakára. — Azt ugyan hiába keresel — mondta a kicsinek —, pincében nem szoktak kaját tartani. Megromlik minden.

Kecske a pince hátuljából visszafordult, a másik hordósort kopogtatva jött a bejárati ajtó felé. Aztán egyszerre eltűnt a folyosóról. Egy nagy hordó mellett rábukkant egy oldalra nyíló mellékfolyosóra, abba fordult be. Nemsokára onnan hallatszott a kiabálása, szinte visított az izgalomtól.

— Gyere csak . . . gyorsan gyere csak . . . gyere hát, ha mondom!

— Mi az eget kell ordibálni ... — dünnyögte Patás, de azért engedelmeskedett a hívásnak, befordult a mellékfolyosóra. Pár lépést haladt — nyitott vasajtó. A zárban — ezt egy pillantással, gyakorlottan megállapította — benne a kulcs. Az ajtó mögött vastag, nehéz anyagból, posztó vagy mi a fene, függöny. Azon túl sápítozva szörnyülkö- dött Kecske. — Hű . . . azt a rohadt csibész mindenit! — Patás bebújt a függöny nyílásán. Megállt, körülnézett, és ő is káromkodott egyet; — Az anyjuk hétszentséges . . .

— Te erről nem tudtál? — kérdezte Kecske, miközben a helyiséggel ismerkedett.

— Nem én. Akkor ez még nem volt meg, amikor én itt jártam.

Patás csak bámult körbe. Akár egy intim szórakozóhely. Mostanában divat az ilyen: körben nyers faburkolat, középen simára gyalult kecskelábu asztal, körülötte faragott hátú székek, a plafonról opálos fényű kockacsillárok csüngenek, az egyik fal üvegezett polcokkal borítva, az elhúzható üvegajtók mögött demizsonok, mindegyiknek a füléről névjegyféle csüng. — Ez aztán be van rendezve, az égbe is ...

Kecske felfedezett egy hűtőszekrényt. Az ajtaját kinyitotta, finom fehér fény világított odabent, Kecske felüvöltött: — Mit mondtam neked! Az én orromban te megbízhatsz! Tessék ... — s rámolta ki a szekrény tartalmát. — Téli szalámi .. . száraz- kolbász . . . konzervek . . . mustár . .. mit akarsz még?

Egy szekrényben tányérokat találtak, egy fiókban késeket, konzervnyitót.

Patás egy hullámos élű kenyérvágókésnek örült meg legjobban. Most már ez is van. Hosszú, éles, hegyes kése. Asztalhoz telepedtek, evéshez láttak.

— Mesés — csemcsegett teleszájjal Kecske. — Príma. Első osztály. Förszt klassz, ahogy az angol mondja. Príma primisszimó. Ha más mondaná, nem is hinném. Még

11