Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 2. szám - Szekér Endre: Beszélgetés Fehér Ferenccel
mindenről megfeledkezve. S amikor egy picit elhallgatott (,,mert éppen a bajszát törli, gyerekek!”), majd nagy buzgón ismét rázendített a kis füstös, már csak egyiküknek kellett felkuncognia, hogy aztán fölszabadultan áradjon el a kacagás. Megmentett a drága társ, csak a fülem kellett hozzá, s az emlékezet. Az életem. Elhatározások és fogadkozások nyomán sem fölcserélhető énem. Itt is majd csak eligazít talán, Lakiteleken — a szívem ... SZEKÉR E.: Ez az emlékező magatartás és megközelítés valahogy ott húzódik egész eddigi utadon, a Jobbágyok unokái című első kötetedtől kezdve . .. FEHÉR F.: Igen, csakhogy azok közé tartozom, akik számára az emlékek mesebirodalma nem zárul le Jancsi és Juliska erdei gyalogösvényével. Életem emlékeztető percei, pillanatai idézik a mesét, mert bennem él a hangulatuk, nem fakulhatnak meg végképp . .. Egy rejtélyes kanyargásé mezei kis gyalogösvénynek a puszta emléke is az élmények rengetegét idézi számomra: a bácskai völgyaljak suhogó nádasainak hangját, aratásból való hazatérések zsongító jóérzését, a felénk hunyorgó falusi ablakszemekkel .. . De egy-egy különös csengésű, játékos szó vagy fogalom is furcsamód ilyen hangulattal tölt el. Elég ,ha azt hallom vagy olvasom valahol például: aranymálinkó, édesgyökér, krumplicukor, boróka, bicebóca, ugri-bugri — máris hetedhét országon túl kezd csilingelni bennem egy emlék, s ez önmagában is olyan, mint egy mese. Édes anyanyelvűnk csodás érzékletessége gazdagon kínálja a megfoghatatlan mesehangulatot, tehát így is összegezhetném: a mese életünk végéig, s azon túl is tovább tart. A mese számomra elválaszthatatlan attól a nyelvtől, melyet édesanyámtól kaptam életem legszebb ajándékaként; nem is csupán idézi a mesét — maga a mese, minden melegségével, igazságával, valamire örökké emlékező és emlékeztető jelenlétével. SZEKÉR E.: Az imént a szavak bűvöletéről beszéltél. Melyik magyar szót tartod a legszebbnek? FEHÉR F.: Ha szenvedőnek kell kimondanom, akkor a vigasztalót; ha gyermekemnek, akkor az igazat, a bátorítót... Azt a magyar szót tartom a legszebbnek, amely minden más nyelven is igaz, egyenes szó. Az adott szó — törvény. Az utolsó szó — megmásíthatatlanság. Igaz költő csak az adott szó és az utolsó szó elkötelezettségével szólhat, valahányszor tollat fog, vagy írógéphez ül. Ha nem így ír, az csupán játszadozás, pepecselés. A legszebb szavak egyike, az „édesanya” is ellene fordul, ha elfelejti, szégyenli vagy megtagadja az ember. A szavaknak nincs tőlünk független szépségük. A szavak szépsége az értelem és az emberi erkölcs. Az író kétszeres felelőssége, hogy nemcsak a kimondott, hanem a leírt szóért is felel — holtában is. Csoda-e, ha az anyanyelvi biztonság nélkül elpusztulna, semmiért felelni nem képes, megbízhatatlan, zavaros gondolaté és beszédű emberré válna?! SZEKÉR E.: Versek, prózai művek tizenöt kötete és legalább kétszer annyi fordításkötet áll mögötted. Mikor született meg mindez, mikor hozzám írt leveleidből tudom, hogy áprilisban, mondjuk, Szlovénia bányavidékeit járod jegyzőfüzeteddel, részt veszel utána valamely nemzetközi irótalálkozó munkájában otthon vagy külföldön, a nyarat festők között művésztelepen töltőd, októberben drávaszögi körútra indulsz . .. Meddig tart számodra egy perc? FEHÉR F.: Hogyha az idő örökkévaló, már pedig az, akkor a perc lehet végtelen is, lehet röpke is — lényegében addig tart, amíg értelemmel töltöttük be. Egy perc addig tart, amíg sok milliárd szív nyolcvanszor dobban. A perc sosem csupán a mi percünk. Ha elherdáltuk, ha kitöltetlenül hagytuk, nemcsak mi maradtunk szegényebbek. Az egész emberiség. S ahány fáradt dobbanás megszűnik, annyi frissebb lüktetésű születik. Egy perc addig tart, amíg embernek éreztük magunkat: amíg örültünk, éreztünk, dolgoztunk, magunkba szálltunk. Vagy csak elámultunk a világon. Az a leheletnyi csók, amellyel édesanyánk hajolt oda homlokunkra, egy életen keresztül 7
