Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 2. szám - Szekér Endre: Beszélgetés Fehér Ferenccel
tart, pedig a percnek csak töredéke volt. Egy perc tehát addig tart, amíg emlékezni tudunk rá. Amíg merünk rá emlékezni. Valójában villanásnyi idő, de az őserdő virága fölött villogó kolibri ez alatt vagy háromszáz szárnycsapást végez. Egy perc addig tart, amíg a szabadulásra váró rab gondolatban végigsuhan az emlékeiben hordott szabadság összes tájain. Egy perc ezredrésze alatt dönt az édesanya, hogy életét áldozza-e gyermekéért. Döntése nem kétséges. Hát ez az én percfelfogásom. SZEKÉR E.: Többször s nem véletlenül említed az emlékezés szerepét íróságodban. Hogyan fér ez össze tulajdonképpen korszerű írói felfogásaiddal, hiszen az emlékező irodalmat, jól tudjuk, devalválta az újabbkori irodalomfelfogás: afféle múltszázadi, romantikus hozzáállássá igyekezett lefokozni? . . . FEHÉR F.: Igen, lefokozni próbálták azok is, akik közben szüntelen légszomjjal küszködtek, mert hát erőszakkal lugozták ki magukból az írói létezésnek ezt az éltető elemét. Az író, a költő nemcsak nyelvében él, hanem emlékeiben is. Akárcsak a nép, amelyikhez hozzátartozik. Ennek a magunkban hordott szüntelen emlékezésnek van egy tömény oldata: az életérzés. SZEKÉR E.: Mennyiben népi, és mennyiben európai ez a te életérzésed? FEHÉR F.: Az én népiségem leegyszerűsíthetetlen képlete: európai korszerűségű tudattal, de fölcserélhetetlen életérzésem maradéktalan érvényesítésével — alkotni! S ha az előbbiért, azért az európai tudatért életünk deléig tanultunk, utaztunk, megvívtunk, miért hinnők, hogy ez utóbbi kevesebb törődést érdemel? SZEKÉR E.: Életed fegyelmezettségét magyarázzák ezek a vallomások . .. FEHÉR F.: Felénk a göcsörtös Tisza menti fákból áMított távírópóznákat megperzselik a föld felett, hogy leperegjen róluk a víz, s ne korhadjanak. Föld és ég között így valahogy edződik a szegényember is. Tehát az író is. SZEKÉR E.: A nemzetiségi író bizonyos nyelvi elszigeteltségben él. Nem jár-e az együtt vívódásokkal, kisebbrendűségi érzetfélével? FEHÉR F.: Kisdiák korombanegy iskolakiránduláson eljutottam a Kerepesi temetőbe. Adyról tudtam, hogy fejedelmi pompával temették el, oda képzeltem hát egy michel- angelói szoborkolosszust valami óriás Ady-pantheon fölé . . . Nem így volt. Földszintes sir a magyar író sírja — mindenütt. SZEKÉR E.: Lassan eljutunk művészi krédód megfogalmazásáig . . . FEHÉR F.: A költőnek magának kell megneveznie világát, mert a megnevezés az esztétikai pótszerek semlegesítését is magában foglalja. Azok pedig kisértenek egész utunkon. A megtévesztő kizárólagosság vidékies jegyeinek látszatát egyfajta fel nem adható igény építi be épp e provincializmussal szemben vállalt következetességünkbe. Az életélmény alkotói selejtezése időt és környezetet feltételez, mindez pedig tudós érzékenységgel elfogadott vagy elutasított eszmeiséget, végső soron világnézetet, s ezért jut napjainkban előtérbe az élmény politikuma — a mind kifejezettebb esztétikai zűrzavarból kivezető út reményeként. SZEKÉR E.: Mi élteti tebenned ezt a reményt? FEHÉR F.: A költői szó csak akkor halkult el a világtörténelem folyamán, valahányszor nem volt benne gondolat. SZEKÉR E.: Befejező kérdésként még csak ezt: Szívesen vitázol-e irodalomról, művekről? FEHÉR F. : író számára ez többszörösen ártalmas szokás. Elsősorban azért, mert akkor nem jut ideje írásra. Másrészt viszolygást, sőt ellenszenvet kelthet környezetében: lám, nem elég, hogy ír, még azt is bizonygatja, hogy ért is ahhoz, amit csinál. Holott ez a kritikusok előjoga. Ha író mond más íróról véleményt, elnézően kezelik „elfogultságát”. Ha kritikus teszi ugyanezt, akár fokozott szenvedéllyel is — ágálása imponáló erény. Az írók legértékesebb „vitái” az irodalomról vagy egy-egy írótársról, 8
