Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 12. szám - Almási Márta: Üzenj haza valamit! (Elbeszélés)

— Azért nem kellett volna! Rendes fiú! Ditte szipogott. Csúnyán nézett apjára. Jaj, csak nehogy most kelljen elmagyaráz­nom neki Feri sértődésének okát! Mert ahhoz semmi hangulatom! Szerencsére Dittét elfoglalta saját szipogása, nem kérdezett. Sürgősen megkerestük a kocsit, és sietve hátat fordítottunk a városnak. Ferinek nyoma veszett. Két hosszú napon keresztül színét se láttuk. Pedig keres­tük, egymástól függetlenül, és anélkül, hogy összebeszéltünk volna. Péter a strandot fürkészte végig naponta többször, én a Rijekából érkező buszokat kísértem figyelem­mel, Ditte a táborban, az árván maradt sátor előtt gubbasztott sóvárgó reménykedés­sel. Mindkét napon ott sötétedett rá; vagy ha délben foglalta el őrhelyét, elmulasztot­ta az ebédet, s délután nem akart visszajönni velünk a strandra. Csak ült a sátor előtt, és befonta-kibontotta hosszú szőke haját. Én mentem érte mindig. A rijekai veszekedés óta bennem fészkelt az érzés, de tanácstalanul álltam: nem mertem megfogalmazni. Ezért mentem hát mindig én Dittéért, s bevallom, egyszer rajta feledtem töprengő tekintetemet: elnéztem görnyedt, vézna testét, amint ott ült a sátor előtt elszántan; hátgerince furcsa gyöngysor; lapos mellkasa helytelen tartása miatt méginkább behor­padt; haját idegesen csavargatták csontos ujjai... Nagyon-nagyon kétségbe volt esve ez a tíz éves, szerelmes nő! A második estén aztán nem hiába várakozott Ditte. Feri megérkezett. Milyen lehe­tett a találkozás pillanata, nem tudom, később se próbáltam elképzelni. Vacsorára te­rítettem éppen, mikor megláttam őket. Feri félkézzel ölelte Ditte vállát, az nyúlánk, korát meghazudtoló termetével nem is hatott gyereknek. Haja kócosán arcába lógott, s csak az egyik oldalán volt befonva... Talán éppen akkor jelent meg Feri... Hülyén éreztem magam. Meghatódtam. A hártyafinom emlék ujjongott bennem. Szégyelltem ezt az örömöt. Végtére is az anyja,s nem cinkosa vagyok enneka megszédült kölyöknek. S attól is féltem, Péter észrevesz valamit. Márpedig nincs elég meggyőző érvem, amivel visszatarthatnám pofonra lendülő kezét, nincs elég meggyőző mentség, amivel megvédhetném a gyereket — egyik szülő — a másik szülővel szemben. Hatalmas ovációval fogadtam Ferit, ujjongásommal palástolva Ditte mindent eláruló, szégyenlős, büszke arcát, s nem törődtem Péter hökkent rosszallásával. Feri végre elvette kezét a gyerek válláról, rnegállt Péter előtt: — Hazahoztam... a hűséges kis házőrzőt. És kösz, hogy törődtetek a csomagjaim­mal. .. Péter csodálkozva tiltakozni akart. Megelőztem: — Ugyan! Te is ezt tetted volna a mi helyünkben, nem igaz?! Már csak azért is, mert bántott bennünket a lelkiismeret. Ugye, Péter? Tulajdonképpen ő se akart megsérteni. De mondd, hogyan jutottál vissza? Stoppal, busszal? — Ismerősökkel. Jachton. Meghívtak, és gondoltam, nem szalasztóm el... — Nahát! Jachton! Mesélj, milyen belülről egy ilyen. Feri arcán kedvetlen fintor. — Nem is olyan szenzációs. Ha nem az enyém, hanem másé... Péter idegesen simogatta szakállát. Nem engedtem szóhoz jutni. — Ülj le nálunk! És tarts velünk! Éppen vacsorázni készültünk. — Kösz, ettem már. Látom, ti még mindig spóroltok. Mikor esztek már rendes ételt? Ezúttal nem sikerült Pétert megelőznöm. — Rendes ételt eszünk, de szerényét. Úgy tartjuk, hogy a táplálkozásunk tizedrangú kérdés. így egyrészt karcsúak, kecsesek, fiatalosak maradunk, másrészt többet félre tudunk tenni kocsira, lakásra, utazásra... Mindent egyszerre nem lehet. .. Az nem megy... 50

Next

/
Thumbnails
Contents