Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 12. szám - Almási Márta: Üzenj haza valamit! (Elbeszélés)

semmit. Kimászott a sátorból, és rágyújtott. Sokáig nem jött vissza. Meguntam a várakozást: kiültem mellé, és én is rágyújtottam.

— Azért sajnálom Ferit, mert jó képességűnek látszik. Talán jó orvos lett volna belőle, otthon — mondtam kis idő múlva, nem is annyira meggyőződésből, inkább, hogy kicsikarjam Péter véleményét.

— Aki menni akar, hadd menjen. Haselejt, hadd hulljon —felelte nagy sokára, és heves átkozódások közben újra gyötörni kezdte a rádiót.

Hanem a magyar adás, úgy látszik, csak a határig volt hallható.

Rijeka. Tulajdonképpen ez volt az a fényben úszó város, ahová megérkezésünk estéjén a zord hegyekből leereszkedtünk. Akkor még nem tudtuk a nevét, azóta megnéztük a térképen, s most a térről ismertünk rá, ahol először álltunk meg tájékozódni.

Nehezen találtunk szabad parkolót. Végülis a szerencse segített: a kikötő melletti hosszú sétányon sikerült „becentizni” egy éppen felszabadult helyre.

Nem volt szándékunkban vásárolni, mégis bementünk minden nagyobb üzletbe. Bámészkodtunk, nagyképűen válogattunk a pazar kirakatok szebbnél szebb árui között. Játékból Péter megajándékozott bennünket. Dittének egy páratlan bilincsnek is beillő aranykarperecet választott, s lám, a gyerek komolyan vette a tréfát. Tágra- nyílt, sugárzó szemekkel megállt az apja előtt:

— Igazán?! — kiáltotta elvékonyult hangon —, igazán megveszed?!

Pillanatnyi lélekzet-visszafojtott csend után egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Péter atyáskodóan magához húzta Dittét:

— Ó, te csacsi hölgy! Mit gondolsz, olajsejk a te apád?

A gyerek leforrázva bontakozott ki apja öleléséből. Égett az arca, és a két szeme teli szaladt könnyel. Megint elhallgattunk. Nem tudom, a férfiak mit gondoltak magukban. Lehet, hogy Péter azon tanakodott, csodálkozzon-e, vagy felháborodjon. Nekem valami azt súgta, ez a gyerek nem azt a csodálatos ékszert sajnálja. Finom, átlátszó arcbőre alatt élénken lüktettek a hajszálerecskék, orrcimpája halványan reszketett, és kínosan nyeldeste a torkát szorongató hüppögést.

A férfiak pár lépéssel megelőztek bennünket. Nem tudom, hogyan kezdődött köztük a vitatkozás. Péter szokatlanul erélyes hangjára lettem figyelmes:

— .. .Mi az, hogy „ti”? Kik azok a „Ti”? Már bocsáss meg, de azt se tudod rólam, én ki vagyok! Honnan veszed a bátorságot, hogy valakikkel — nem tudom kikkel! — egy kalap alá vegyél?

— Én nem mondtam...

— Mert nem hagytam rá időt! Különben elkezdted! Na tessék, tessék, folytathatod! Magyarázd meg légy szíves, kik azok a „ti”, és ki vagy te? Mi a különbség köztünk? Na, hallgatsz?

— Ha így kirohansz...

— Kirohanok, igen, mert okom van rá! Még alig két hete jöttél el otthonról, s máris úgy beszélsz a magyarokról, mint valami idegenekről! így értetted az előbb! Igaz?

Feri konokul bezárkózott. Nem válaszolt. De Péter, mint akiben elszabadult a kisördög, nem bírt belenyugodni. Pedig nem kötözködő természetű. Ha mégis kötekedik, azzal valami célja van.Megértettem. Provokálta Ferit.— Máris úgy beszélsz a magyarokról, mint valami idegenekről — kiabálta és ijedten vártam, Feri mit válaszol.

Hanem Feri szó nélkül sarkon fordult. Csak tőlem és Dittétől köszönt el halkan, békítőn, míg elhaladt mellettünk. Megnyújtott, dühödt léptekkel indult el az ellenkező irányba. Kétségbeesve néztem Péterre, s hogy ő nem mozdult, Feri után kiáltottam.

Péter elkapta csuklómat:

— Hagyd! Rajta úgysem segítesz.

49