Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 12. szám - Almási Márta: Üzenj haza valamit! (Elbeszélés)
— Nem játszom. — De igen. Minden nő önző, hiú, féltékeny és célratörő. — Hagyjuk ezt. — Egy nő, ha már asszony, nem akar osztozni. A szó szoros értelmében senkivel és semmivel. Kisajátítja magának a férfit, mint valami jusst. Megfosztja mindentől, ami hozzátartozott egyéniségéhez, csak azt tűri, amiből neki előnye származhat. — Kérlek! Nekem más a véleményem, de nem óhajtok belebonyolódni! — Többféle asszonytermészet létezik. Az egyik „önfeláldozó, megértő”, mint te. A legrosszabb fajta. Nála az önfeláldozás is célratörés. Mindenesetre a mindent-vál- lalni-akarással lehetetlenné teszi, hogy a férfi ember maradjon mellette. — Óóóóó! — Annak a bőrhajú jóságládának, mit gondolsz, milyen lánya lehet? — Egy ilyen apától, aki a szívét kívül hordja mellkasán — folytatta Feri, mert tőlem nem kapott választ —, hasonló jókat tanulhat egyetlen gyermeke is. — Ha amúgy is hajlamos rá. — Hajlamos. És jaj annak a szerencsétlen halandónak, aki egy ilyen nőhöz, egy ilyen apóshoz csapódik! — Ne hagyja magát a szerencsétlen halandó. — Az ám! Egy újszülöttnek minden vicc új. Ráadásul ez a halandó éppen egy volt állami gondozott... — Irtó szép történetet tudsz kitalálni! — Ha nem érdekel... — De érdekel! — Miért? — Miért...? Hát... már a gyűrű miatt. — Ja, a gyűrű. Még mindig ezen rágódsz? Biztos nem láttál még közelebbről egy ilyen jó embert. Azelőtt „Hallgass” volt, s aztán egyszercsak ott a hatalom a kezében. Jóformán fel se fogja, hogy a világ ekkorát fordult, azt gondolja: csoda, aminek három nap múlva úgyis vége lesz. Hiába végzi el közben a pozícióhoz szükséges gyorstalpaló iskolákat, a félelme, szorongása megmarad. Fél a bácsi, úgy bizony! Fél önmagától — talán nem is alaptalanul —, hiszen ő csak politikailag megbízható, s hogy a termeléshez, vezetéshez mennyit ért, más kérdés. — Idejétmúlt meséid vannak. — Alszol Te? — Nem. — Akkor figyelj, és ne locsogj közbe! Ez a bácsi igenis túlélte a történelmi időket, és megmaradt a posztján. A termelést úgysem ő irányította: az ő dolga leginkább a „viselkedés” volt, meg a figyelés. Vacogva leste a meteorológiai jelentéseket: vajon mikor, merről fúj a szél ... Mert ha már egyszer ekkorát fordult a világ, akkor ez így jó, maradjon is így. Ha újra megfordulna, bizony ő állna fejtetőre. A tótágas meg tudvalevő, a legtöbb embernek megerőltető mutatvány, mondhatnám a mi emberünk korában már életveszélyes produkció. S ha még mindehhez hozzávesszük bőrhajú barátunk kis testi hibáját — hogy mellkasán kívül hordja szívét —, teljesen érthető lesz szüntelen majrézása. Mit tehet az ilyen ember? Legokosabb, ha elvegyül a nyájban, és nem köt nyakára kolompot. Figyel. Alkalmazkodik a többihez, és megy utánuk. Régen kinőtt, nyomorúságos lakását csak akkor meri kicserélni, mikor már a többi is ... Aztán utoléri magát a ruházkodásban. Angol szövetből csináltat öltönyt magának; ezt lehet, ezt szabad, mert leinformálta, hogy X Y is ... Később a gyűrű. Ez már igazán luxus, de lehet, szabad, tetszik, s miért ne, ha már a többiek is ... Autó? Persze! Előjegyzésre; és semmi tülekedés! Hét végi nyaraló? Lehet! Akár a Balaton46
