Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 12. szám - Almási Márta: Üzenj haza valamit! (Elbeszélés)

nál is. Z. szintén ott épített. Csak nem szabad nagyot, hivalkodót. Biztos forrásból tudja az összeget, nahát, az ő nyaralója egy fillérrel se került többe, mint a többieké! Külföldi utakat? Ezt is lehet. Évente egyszer. És szigorúan csak turistaként. Semmi, semmi cuccolás!

— Tulajdonképpen mi bajod van neked az emberünkkel? Nagyon becsületes, tisztességes ...

— Ne kacarássz folyton, és ne locsogj közbe, kértelek már! Majd megtudod, mi bajom van! A gyűrűt például nem cserélte ki, mert X is azt hordja még, a régit. Igaz, X nem hízott meg ... dehát... Isten őrizz, hogy éppen ő ... Kiváljon a többiből! Nyakába kolompot kössön?! Egyetlen gyermekét, az időközben felcseperedett leánykáját nem segíti egyengetett útra. Ha selejt, „hadd hulljon!” jelszóval bedobja a mély vízbe, és sorsára hagyja. Hiába vérzik a szíve ott kívül, a mellkasán ... Nem is veszik fel egyetemre a leányzót, selejtnek bizonyult. Bánatában férjre vadászik. Persze ő már okosabb, mint a tisztességben „megőrült” apja: igyekszik társadalmi helyzetét előnyösen felhasználni, kifog magának egy jó partit. A jelöltnek se háza, se kocsija, de még csak egy angol szövetből varratott öltönye sincs; ez nem az a klasszikus értelemben vett parti. Ágrólszakadt, volt állami gondozott, tengő-lengő egyetemista a kiszemelt áldozat. Harmadéves orvostanhallgató, összes vagyona még csak a fejében létezik. Mondottam volt, ezt a szerencsétlen flótást zsenge gyermekkorától az állam nevelte: kollektív gondoskodást, kollektív törődést, kollektív és kidekázott — hogy úgy mondjam — szeretetet kapott egész életében. Ezek után az ilyen egyéni izék, gondolhatod milyen újszerűén, lenyűgözően hatottak hónapos szobákban sanyargatott, rosszul táplált lelkére! Szóval megjelent a színen váratlanul ez a leányzó, és azt mondta: „Nézd kisapám, neked rám, nekem rád van szükségem, kapaszkodjunk össze!”

Feri elhallgatott. Elfeküdte jobb oldalát, fáradt mozdulattal megigazította kavicságyát, a törülközőt meg ráterítette napégette hasára. Tenyérnyi fészket csinált, beleigazította fejét, s mint aki szűk, testre szabott koporsóban fekszik, mereven bámulta az eget.

Közben a barátunk is eltűnt, hogy mikor, azt észre se vettem. Gumimatracát magával vitte, s ez azt jelenti, ma már nem fog visszajönni. Megfogyatkoztak köröttünk a strandolok, csak az olasz társaság kártyázott és nevetgélt pár lépésre.

— Elment a barátunk. Egyedül jött, egyedül távozott. Arról mi a véleményed, miért van egyedül? Hiszen családos ember.

— Egyetlen leánygyermeke váratlan és általa nem kívánatos házassága szétrobbantotta békés családi életét.

— Ezt meg hogy csinálta a leánygyermek?

— Egyszerűen. Egyszerűen csak élni akart. A maga módján. Élni biztonságban, megkapaszkodni valamiben, hogy végre gyökeret ereszthessen. Nem voltak túl nagy igényei. Egy lakás, legalább átmenetileg, hogy ne legyenek útjukban az öregeknek. Egy szavába került volna az igazgató úrnak, vagy kétszázezer forintjába. Az utóbbi hiányzott, protekcióval pedig nem óhajtott élni. Nem bizony! Még egyetlen leány- gyermeke jövője érdekében se! Mentek a fiatalok albérletbe. Nem részletezem. Tönkrement a házasság. A fiataloké is, az öregeké is. Az igazgató úr felesége nem osztotta férje nézeteit: titokban támogatni próbálta a fiatalokat. Viták, veszekedések, itt is ott is. Egy évig tartott a föld rengés, és egy év alatt minden kimozdult a helyéről. Többek között a fiatalúr is otthagyta az egyetemet, mert kereset után kellett nézni! Az igazgató bácsi arra sem volt képes, hogy jobb fizetésű állásba segítse leánykáját. .. Összedőlt a világ körülötte, amit ő végignézett.

— Dehát azt mondtad róla, vajszívű volt.

47