Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 1. szám - SZEMLE - Halász Géza Ferenc: Az első kötetek után

AZ ELSŐ KÖTETEK UTÁN Mi követi az első könyveket ? A megadatott lehe­tőségek után fölemelkedés jön, vagy megállapodik a kezdeti szép lendület, és kapaszkodók, pihenők után néz a képzelet? Ady Endre dicsekedett később a 22 éves korában, 1899-ben megjelent Versekkel, amely nemcsak a kiadás dátumát tekintve, hanem hangütésében is múlt századi maradt. Sőt, a magyar zsenit ujjongva támogató kritikus. Hatvány Lajos visszaemlékezéseiben azt írta, hogy „nem vettem észre a dologból semmit". A legnagyobbak közül József Attila sem remekelt különösebben a Szépség koldusával, amelynek a ki­fejezés- és szemléletmódja kortársak egész sorá­nak hatását mutatja a háttérben. A letisztuló, igazi hang kimutathatóan később jelentkezett. A kez­deti próbálkozások, utánérzések viszont mihama­rább remekműveket hoztak maguk után. Most viszont, amikor az első, összefogottabb művészi jelentkezés időpontja csaknem egy évti­zeddel eltolódott az érett felnőttkor javára — vál­tozás áll be a klasszikus, fölfelé ívelő folyamatban. Már a sornyitó könyvekben egy-egy határozottabb arcéi tűnik fel, a továbblépésig viszont hosszabb idő telik el, ha nem épp hallgatás vagy visszaesés következik. Gutái Magda második könyve, a Költözés mögött mintha két versíró állna. Ha külön-külön testben lakoznának, valószínűleg tartózkodnának attól, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljenek egy­mással. Az egyik és jelentősebb szerző az a Gutái Magda, aki a változás és a tünékeny idő elemeit akarja rög­zíteni. Szép kísérlet ez a majdnem lehetetlenre, hiszen a preparátum, a metszet már nem lehet az igazi. Csak élőben ismerhető meg a múlékonyság is. A Költözés versei nem mondanak le a mozgás élményéről. Már-már kifejezhetetlenül illékony pillanatokat és áttűnéseket érzékeltetnek az igék: a fagyalbokor elmozdul, agyagpor és aranyfüst szállong, a nyírfa erdőn reszketés fut át, homok szivárog, pára szitál, hópor pereg. Szinte hozzá sem szabad érni semmihez ebben a környezetben, olyan légies minden, hogy akár rög­tön porrá omlanának a tárgyak: a mozdulat álom­béli, a párbeszéd valószerűtlen, a derengés vér- telen, léghajók és léggömbök lebegnek. A színek is halványak, valahogy feszélyezetten érzi magát az ember a csipkék, vitrinek között, egy-egy halk hang is kivételnek számít a zaj nélküli, pantomim világban. Az ilyen állapot a soha el nem érhető befejezés kínos érzetét kelti. Költözni kell onnan, ahol a leülepedés, tárgyiasodás és a formák uralma válik jellemzővé. Vállalni kell újra a termé­szetet és a megtisztulást: A legjobb lesz, ha kifekszel napozni a folyómeder fölé, sziklaágyra A kötet valamennyi helyzete és helyszíne bárki számára hozzáférhető. A képek az ember köz­vetlen környezetéből, gyermekkori szobák és utcák hangulatából erednek, utazások élményeiből táplálkoznak. Még a fák is olyanok, mintha egy városközeli kiránduló-tisztáson nőnének, s nem pedig valami vadább erdőben magasodnának. A számvetések és leszámolások annál hitelesebbek, a látszat és valóság ellentmondását olykor egy jel­zős szerkezet telitalálata fejezi ki: „hátrálni kezd / a fényes zsákutcában”. Aki ezek után azt hinné, hogy száraz filozofálás­sal traktálják, azt annál kellemesebben érintik, amikor hirtelen egy rím váratlansága zárja le a félbehagyott gondolatot, vagy távoli fogalmak között teremtenek sejtelmes kapcsolatot a meta­forák. A másik Gutái Magda csak annyit tesz, hogy ezek után hagyja továbbfutni a ceruzát, amely rutinból kis groteszk életképeket ír le. Kiss Benedek esetében nagyszerű, magával raga­dó volt a „berobbanás” — rögtön a Költők egy­más közt és az Elérhetetlen föld antológiáiban. Amiből még futotta a folytatásra, az a mostani, Békesség nektek, utak! című második kötetében is tiszta érték marad. Valami csodálatos egyszerű­ség keríti megtisztító hatása alá az olvasót, ha az igazán jó versekre figyel. Pontos és friss meg­figyelések olvadnak szinte dalszerű formában, má­sutt az ősi fohászok hangulata támad fel a sorok­ban. Hosszú idő után nála bontakozik ki újra az Alföld „természetrajza” egy teljesebb igényű, em­berközpontú látomássá. Eredeti, a futóhomok vi­lágából merített anyaggal építkezik. („Békesség neked is Bugac homokja — ezer csapása.”) A végtelen olyan, mint a „csillag-bogáncsos”, a kiskunsági tanyák árvasága „szeszfőzető”, szét­szórt vadvizek, vadszőlők, tűnnek fel a tájon. A jellem egyenességét a jegenyékhez, ezekhez a „fölbe vágott kések”-hez méri. Tömör tagolással vall a történelem, a táj és a jelen minden­napjainak sokfajta érzelmi összefüggéséről. A leg­gyönyörűbb az, amikor arról ír, hogy az egészet vállalja, vállalni kell a hasonulást: Virágzik a teamező Hej, könnyű szöcskelábak! Szikes arcomon évelő tüske és kamilla-bánat... utak keresztjét hordom, szorítom arcomra ezt a tájat. Ez a kimunkált hang olykor mégis rekedtté válik. Amikor arról szól, a költő azt próbálja mint­egy verses formában megmagyarázni, hogy tudatá­ban van a világ bonyolultságának, a Kárpát­medencét sújtó történelmi sorscsapásoknak s egy bekövetkező katasztrófának. Időnként mégis hisz az ember szabadulásában, a tervezésben és az építésben, ahogy a helyenként közbeiktatott strófák tudósítanak róla. Ez az ed­digi legnagyobb lélegzetűre eresztett vers: a min­dent csontig lemeztelenítő, „húsvét nélküli”, vagyis feltámadást nem hozó Böjti szél. A kép­93

Next

/
Thumbnails
Contents