Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 12. szám - Raffai Sarolta: Virtus (Elbeszélés)
Ő lesunyt fejjel várakozott. Az asztalra felsorakoztatott palackok ijesztő sokaságára nézni nem mert, a nagy kenyérszeletek, s a bőven felhordott salátafélék rengetegében mohó kezek vágtak rendet — neki úgy tűnt, túlontúl mohók—, lehunyta a szemét. Azután megemberelte magát mégis. Ha már így alakult... A fácánhús elomlott a szájában, falta makacsul. Hibátlan udvariassággal hasztalan igyekezett könnyed társalgást kierőszakolni kettőjük között doktor Ohnering, ő legfeljebb igennel, nemmel válaszolt. A palackok csukladozó hangját fülelte, s már nem számolta, hányadik leve bugyog poharakba eszeveszetten. A pirosmaszatos tányért elvették előle. — Nyúl vadasan — tájékoztatta az új fogás felől a főorvos, ő pedig engedelmesen fogadta a soron következő megpróbáltatást. Az asztaltársaság ujjongásba tört ki, hát felpillantott. Kondics ölelgette az érkezőt: egyenruhás, magas férfit, vállapján hirtelen táncolni kezdtek, majd egymásba kapaszkodtak a csillagok. Hogy ismét helyreállt a rend, s a társaság megint az ételre figyelt, no meg egymás zajos kedvére, amelyből előbb ügyes kúpot, azután széthullott, kisebb kazlakat rakosgattak csoportokra bomolva, egyre emelkedő hangon, ő szorongva fordult a főorvoshoz. — Azért jött, hogy engem figyeljen, nemde? Fölösleges válaszolnia, hisz tudom — s lopva a katonatiszt felé intett. Doktor Ohnering fékezhetetlenül kacagott fel — most hallotta őt Burger első ízben hangosan nevetni. A főorvos nem bírt jókedvével, teli torokkal közvetítette az ő aggodalmát a többiekkel is. Az öblös hahotázásnak se vége, se hossza. Burger úr megátkozta magában a napot, amelyen őzagancs után először érzett vágyat. A katonatiszt most odajött hozzá, vállára veregetett, s barátságosan felállani kényszerítette őt. Valamennyien felálltak. Valamennyien csordultig töltötték poharukat, az övét az egyenruhás adta kézbe. Innia kellett — ivott. Az ozgerincet különös ünnepélyességgel szolgálták fel, elébe tették hatalmas fatálcán. Ő vágta fel, noha voltaképpen már azt sem tudta, mit tesz. Szelte, osztotta. Keserű ízek lepték meg nyelvét, ínyét. Az általa sürgetett zöldséghalmok fölött — hegyek fölött? — csaknem elvesztette önuralmát, de csak megmerítette bennük a kanalat újra és újra. Azt sem látta, mikor ki tűnt el, s tért vissza ismét. De Kondics érkeztére fölneszeit, a téeszelnök friss palackok rengetegét dirigálta az asztalra, no meg egy öregembert is magával vonszolt. — Az éjjeliőr — hallotta doktor Ohnering hangját. Ő nem válaszolt — felőle most már a város valamennyi lakója idecsődülhetett volna, az egész ország népe, s ahány barbár él még ezen a világon. S amikor Burger úr a betervezett három nap elteltével, a kereken négyszáz grammos, hibátlan, valamint szakértelemmel megdolgozott és oly hőn vágyott trófea birtokosaként búcsúzóul még egyszer kiintegetett kocsija nyitott ablakán — Kondics Sándor és doktor Ohnering illedelmesen integettek utána. Mindketten szédelegtek a fáradtságtól. Mindketten a vendég váratlan elképedése, majd semmihez sem hasonlítható, s az ő számukra megmagyarázhatatlanul hirtelen támadt, féktelenül szétáradó, egész világot magához ölelni szándékozó mámoros boldogsága fölött meditálgatva, tanácstalanul álldogáltak a szálloda előtti járdaszigeten. — Hát elment — mondta Kondics felsóhajtva. — El. — Mit hajtogatott olyan bolondul? 38