Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 12. szám - Raffai Sarolta: Virtus (Elbeszélés)

Az orvos ránézett, elmosolyodott.

— Kétszázötven grammos lehetett — suttogta. — Intek én, csak türelem.

A vendég izmai elernyedtek s megfeszültek máris, bőrét sosem tapasztalt remegés vibráltatta. Akár a kutyák — gondolta —, s mégsem érzett megszégyenülést valami különös mámort inkább egész valójában eluralkodó gyönyörűséget.

Akkor pillantotta meg az igazit.

Az orvos karja, s az övé egyszerre mozdult, a dörrenéstől csaknem megsüketült, szeme bepárásodott. A tört ágak zaját nem hallotta, csak a kutyák hosszan megnyúlt, elszökkenő ívét látta már, keze-lába remegett. Egyetlen iramodással futott a vadért, s megdöbbent. A pillanatnyi szédülét forró hullámokká oldódott benne, s ezek bejárták teste minden zugát.

Doktor Ohnering már a bak teteme fölött nyújtotta a kezét, gratulált.

Ő meg csak nézte az állatot, a rőtbarna, itt-ott ősznek tűnő, világos szőrszálakat az imént még kecsesen futó testen, s a koronát, a sértetlent, rajzosat, pompázatosát.

— Szép lövés volt — mondta az orvos, és hangja megnyugtatta őt.

A többiek a maguk érthetetlen nyelvén csak most szólaltak meg, sebesen beszéltek, láthatóan elismeréssel, kissé meghatottan.

A vendég a nyakon ütött nyílás barlangját-dombját, dombját-barlangját figyelte, a púposán kibuggyanó, elveszni látszó, s újra felduzzadó sűrű, sötét patakot amely ki- apadhatlannak tűnt s elfordult. Füstszínű, mélyen barázdált héjú, nyugtató illatot lehelő, biztonságos fatörzset ölelt át, ráborult, s szégyentelenül reszketett. A jóléti társadalom elegáns térdharisnyája nyirkos pólyába szorította lábikráját, hidege térdízületeibe szüremkedett, s egész teste össerándult, valahányszor az övénél csendesebb, de szaporább lövések zajára újra és újra fölneszeit. Kísérői sörétes puskával lövöldöztek felszabadultan.

Este tervezték megünnepelni a győzelmet — a mesterlövést. Nyakon találni el a királyi vadat nem kis dolog — a vendég egyszerre ünnepelt vendéglátóvá lett, noha az őzbakot szakemberek dolgozták fel, koponyáját pedig egyenest a vadőr főzte ki a hőn óhajtott, s az eljövendő nyugatnémet s még ki tudja miféle nációból való üzletfeleket majdani elképeszteni hivatott, impozáns trófeává.

A hússal a téesz konyháján ügyeskedtek a szakácsok egy álló napon át — mivel a hús a vadásztársaságé, isten és ember, azaz nemzetközi és nemzeti egyezmény szerint,

Burger teljes dicsőségében fontoskodott, vagy inkább sürgölődött a csempézett faliszekrényekkel ellátott konyha dermesztő fehérségében.

— Angolosan, angolosan — hajtogatta szaporán körüljárva a sötétszínű gerincet jó néhányszor.

A szakács bólogatott, s gyors, idegen szavakkal tűzdelte teli a forró vízben mosdatott, hártyáitól megfosztott hús kigőzölgését. Végül megunta a dolgot, előrámolt szalonnát, mustárt, borsot, vajat, zöldborsó- észöldbabkonzerveket, mire a vendég elégedetten bólogatott, s néhány percnyi várakozás után kisétált a csalogató őszi napfény melegébe.

A mellékutca befülledt a portól, a nagy udvar tárt kapuin át is nehézkesen lélegzett. Erőgépek megmarta földje lélektelenül dőlt a napfény jótékony melegébe, összeszabdaltan, tehetetlenül — lapos testét hol siető, hol meg csak éppen eltopogó lábak járták be válogatás nélkül, a járdákra fittyet hányva, míg a megdúlt földön lassan összeforrtak a sebhelyek.

A németre ügyet se vetett senki.

Ő meg csak álldogált jó ideig. Figyelte az arcokat, igyekezett emlékezetébe vésni jellegzetességeiket, azután hirtelen mozdulattal indult el az utca jobb oldalán. Majd lehajolt, bakancsfűzőit igazgatta, s könyöke védelméből lesett vissza. Nem követték.

35