Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 12. szám - Raffai Sarolta: Virtus (Elbeszélés)

vonulatokkal szabdalt felszíne jóval markánsabb jellegű — itt a távolság tűnt bejárhatatlannak, s mi több: bejáratlannak is — a lappadt, keskeny kövesút vagy a gyomfelverte dűlők látványa tette —, ideje nem maradt eldönteni.

Doktor Ohnering az erdő aljnövényzetét figyelte. A köd megfoghatatlan, párálló fehérsége elszakadt a földtől, egyre feljebb kúszott, alsó rétege megrongyoltan kapaszkodott a bokrok hegyébe, az alacsonyabb fák alsó ágaiba. Megtapadni azonban erőtlenné vált, a napfény egyre sugárzóbb vonzásának ellenállni képtelenül foszlott szét. A föld felszínén s a növények sokaságán foltokban sötétlő, fényes nyomokat hagyott a frissen mosdottak eleven illata mintha súlyosabbá változtatta volna a levegőt — a földközeli légáramlatok beléremegtek.

A főorvos ösztönös mozdulattal lökött egy parányit kétszázhuszonkettes Remington- ján, a cső meghátrált — messze magasságokba szimatolt. A vadászok elindultak.

Az erdő törékeny csendje befogadta őket, az ágak összezártak mögöttük, mint ahogyan az apró vadat s a nemesebbet is befogadja, otthont és menedéket nyújt életnek, szaporodásnak, láthatalanná tesz üldözőt és üldözöttet, gyámoltalanságot és erőt, győzelmet és dicstelen elhullást.

A vendéget is torkon ragadta valami áhitatféle, különösen, mert kísérői biztosan járták a láthatatlan csapásokat — s mert nem beszéltek. Csaknem komoran lépkedtek, sajátos, a vendég számára érthetetlen komorsággal. Hiszen ők ajánlották kilövésre a vadat, ha nem is személyesen neki, de az országos központon át bárkinek, s ő a szerződés feltételeinek eleget tett, már a fővárosba érkezésekor. Mindenképpen jogosult a maga négyszáz grammos agancsára, meglehetősen komoly összeget fizetett, az ördögbe is — nyugtatta magát számokkal, joggal, szabályok ismeretével —, elfogódottságát leküzdenie mégsem sikerült.

Szemmel tartotta a többieket, amint azok az elől kényelmesen, ám a célirányosan lépkedő, nagytestű orvost figyelték. A férfit, aki ötvenes éveibe fordultán derűs bölcsességgel szemléli a világot, aki valóban Heidelbergben végzett, amint azt diplomája vitathatlanul bizonyítja, s ennek ellenére főorvos ma, itt, és távcsöves vadászfegyverrel — tehát fegyvertartási engedéllyel — rendelkezik, s mi több: valóban a vadász- társaság elnöke. Vagy propaganda lenne mindez? Szemfényvesztő ügyeskedés? Ki tudja?

A főorvos azonban biztonsággal járta az erdőt, gumicsizmája a harmatlepte hajtásokat sem kerülte meg — a terület mégis az övék? A társaságé, amint állította? — töprengett a vendég.

Egyszerre gyanakodva mustrálta a többieket is, az ő ajkukból oly könnyen előtoluló, barátsággal egymásnak ajándékozott neveket ízlelgette: Csilvi... Dóca ... Fidéliusz .. eh, más világ ez mégis. Egészen más világ.

A körülöttük őgyelgő kutyák hirtelen nyugtalankodni kezdtek, lábaik megfeszültek, pofájuk a feszes figyelni akarástól egyre emberibbé vált. A férfiak csittították őket, nyakörvüket megmarkolták, puskáikat súlyba helyezték.

A vendég izgatottan kémlelt körül: vízszagot érzett. A bokroson túl sötét tömeget látott, egyenleteset, magasat, hosszan elnyúlót. Ez már a folyópart lesz — gondolta, s fegyverét ő is előkészítette.

Mintha most éledt volna az erdő — riadtan mozdultak a növények a széljárástól függetlenül, bokrok fészkelődtek nyugtalanul, ágak akadtak össze s váltak szét megint.

Doktor Ohnering maga mellé intette őt, kinyújtott kézzel félkörbe mutatott, s most már együtt várakoztak tovább.

Az első őzbak vártan és váratlanul jelent meg, oldalán reszkető hullámok keletkeztek, fejét megbillentette, s riadtan menekült. A vendég — arcát elszánttá, konokká szigorította a vélt veszteség.