Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 1. szám - SZEMLE - Pomogáts Béla: A kultúra eposza
kizárólagossággal a műveltség, a könyvek jelentenék az életet. Valóban, Szentkuthy úgy „poéta doctus", ahogy más iszákos vagy erotomán: személyiségének minden ízében, sorsában és ösztöneiben. Németh László írt, abban az 1933-as Tanú-cikkben, amely Szentkuthyt „felfedezte", a „művelt író” hazai konfliktusairól. „Vannak pontjai a földnek — olvassuk —, ahol természetesnek találják, hogy az író művelt legyen, s vannak helyek, ahol a művelt egyszerű jelző, mely a művelt írót a műveletlenektől különbözteti meg. Magyarország nem tartozik ezek közé a helyek közé, itt a művelt írók külön szektát alkottak, műveltnek lenni: dacos merészség, meghasonlás az otthonnal, majdnem hazaárulás. A fiatal írónak választania kellett, hogy műveltségére vagy műveletlenségére akar büszke lenni; a műveltségnek voltak megtértjei, mint a katolicizmusnak vagy a kommunizmusnak. A legműveltebb szellemek is dacos büszkeséggel gondoltak ifjúkoruk nagy elhatározására, amikora műveltség karjába vetették magukat.” Nos, Szentkuthy nem érzett ilyen büszkeséget, minthogy nem is vetette magát a műveltség karjaiba: e karokban nevelkedett. „Ö — mondja Németh László — magától értetődően művelt, s úgy európai, hogy nem emlegeti Európát, vagy ha véletlenül emlegeti, nem kell görcsösen a pusztára gondolnia.” Maga Szentkuthy Műveltség és irodalom (1947) című tanulmányában fejti ki a műveltségre vonatkozó nézeteit. A művelődés, amint fejtegetéseiből kitetszik, az ő számára valóban természetes életigény, mondhatnék biológiai-idegélettani funkció. Olyan természetes és organikus életműködés. minta lélegzés vagy a táplálkozás. „A műveltség — írja — éppenséggel nem azért kell az írónak, mert az, nem tudom, miféle szellem, nem tudom, miféle magasságaiba fogja felemelni, hanem — szinte mondhatnék, hogy épp ellenkezőleg — az emberiség többi, közönséges, elemi és élettani javaihoz tartozik. Ennélfogva nem holmi spirituális áhítattal, hanem (és ezzel .tiszteljük' meg a kultúrát, ha már valaki mindenáron tisztelni akar) az anyja emlőjéhez tolakvó kölyökállat állati mohóságával kell hozzá közelednie.” A műveltség anyaga — s ezt Szentkuthy a lehető legtágabb értelemben használja, nem szorítkozik az irodalmi vagy humán műveltség hagyományos fogalmára — eleven valóság tehát, az élet része, a gondolkodó ember organikus tápláléka és környezete. A kultúrát nem tisztelni kell, hanem használni, s a művelt ember nem büszke ismereteire, hanem él velük. A műveltség a természethez tartozik, nem „második természet”, hanem azanyagi valóság része, mint a természeti világ vagy a mindennapi élet. Az intellektusnak, állítja Szentkuthy, „édesen mindegy, hogy egy rákosodó vese vagy egy Oscar Wilde-hasonlat van a kezében”. De azért ehhez a bizarr képhez még hozzáteszi: „noha Konfucius államéimélete,ugyanaz”, mint egy szú élettörténete egy fában, okvetlenül jó, és csak jó, ha minél több ilyen Konfuciust ismer meg az író.” A kultúra természetességének elvét mégiscsak kiegészíti az információk hierarchiájának (hagyományosabb) gondolata. A kultúra azért lehet Szentkuthy számára természetes fogalom (s a műveltség és a személyiség kapcsolata azért lehet természetes viszony), mert élő és alkotó műveltségben gondolkodik. Az emberiség kultúrája az ő számára nem múzeum, hanem átélt és használt valóság, az emberi sors és praxis alkotó eleme. Midőn a kultúrát akarja meghatározásba foglalni, először így nyilatkozik: „Történelemről, természetről, emberi és állati lélekről, művészetről és vallásról, egyáltalában egész világunkról a lehető legtöbb dolgot tudni és ismerni.” Ez a meghatározás azonban hiányérzetet kelt benne, s ezért kiegészíti még valamivel. „Nagyon jó úton leszünk — mondja —, ha rögtön tekintetbe vesszük minden ember azon állandó és banális megkülönböztetését, amely egy .rossz műveltséget’ és egy .igazi műveltséget' szokott ismerni, és itt a rossz abban különbözik az igazi műveltségtől, hogy a rossz csak a tudáshalmozásig jut el, míg az igazi annál tovább megy: fölényesen dolgozik a műveltségével, válogat, ítélkezik, formál, minden cselekedetét átitatja, vagyis — á szintén nagyon üdvös, triviális hasonlatot felhasználva — a különböző elfogyasztott tápanyagokból nem egy vegytani múzeum, hanem az eleven testet tápláló vér, sejt, mirigy és izom lesz.” A műveltség mint életfunkció: ezt az elvet képviselik és gyakorolják az Orpheusz-füzetek. POMOGÁTS BÉLA 92
