Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 1. szám - SZEMLE - Pomogáts Béla: A kultúra eposza
SZEMLE A KULTÚRA EPOSZA (SZENTKUTHY MIKLÓS: ORPHEUS BREVIÁRIUMA) Szentkuthy Miklós Orpheus-a irodalmunk legnagyobb vállalkozásai közé tartozik, már az Írói szenvedély évtizedeken átívelő folytonossága, az alkotó igény kihívó méretű tágassága következtében is. A hatalmas mű, teljes címén: Szent Orpheus Breviáriuma, 1939-ben indult a Széljegyzetek Casanovához című füzettel. Ezt követte gyors egymásutánban a Fekete Reneszánsz (1939), az Eszkoriál (1940), az Európa Minor (1941), a Cynthia (1941), majd a Vallomás és bábjáték (1942) című füzet. Ezután a sorozatban három évtizedes (jórészt kényszerű) pihenő következett, a füzetek árnyéklétre szenderültek, Orpheus hallgatott. Legfeljebb „történelmi” és „életrajzi” regények egy-egy fejezetében, részletében jelent meg újra, véletlen kísértetnek álcázva, mintegy lunátikusként, aki vakmerő biztonsággal imbolyog a realista díszletek között. Hogy aztán a II. Szilveszter második életében (1972) ismét életre keljen, megjárva a hallgatás Hádeszét, az irodalomtörténet Orpheuszaként. Ennyi a vállalkozás igen rövidre fogott története. De ki (vagy mi) ez az Orpheusz, aki (ami) a füzeteknek életet ad? Szentkuthy Orpheusza maga az ember, aki a világban, a létezésben té- velyeg: „a valóság titkai közt bolyongó emberi agy”. Az ember, aki megjárja a történelem pokoli bugyrait, kalandjait és változatait, ezer alakra kel a lélektan, a karakterológia és a társadalom burjánzó formáiban, s mégis ugyanaz marad. Az Orpheusz-füzetek korokon és tájakon átszáguldó képzelete millió alakban és változatban beszéli el az emberiség tapasztalatait, szenvedéseit, kalandjait. És minél konkrétabb, minél minuciózusabb az emberiség sorsáról és természetéről nyújtott adalék, annál általánosabb és elvontabb maga az ember. Mert az Orpheusz-füzetek „törvénye” vagy „titka” valójában egy paradoxon, amely a részletek aprólékossága, konkrétsága (vagy műkonkrétsága) és az antropológiai vízió teljes elvontsága között feszül. Szentkuthy maga is az ember kutatásában jelöli meg vállalkozásának értelmét és indulatát. AzOrpheus-füzetek célja — mondja — „a legfélre- ismerhetetlenebbül humanista cél: a kultúra minden változatán, tudományok és mitológiák minden ígéretén és csődjén, a legtávolabbi korszakokon és legmesszebb eső tájakon, a lélektan rengeteg, de mégis véges árnyalatain túl levő embert keresi..." A változatok, ígéretek és csődök szemlélése és ábrázolása (vagyis inkább jelzése) tölti be az Orpheusz igen tágan megvont határait. Ezek között a végtelenbe vesző tematikus és műfaji határok között egy minden iránt érdeklődő író eszméletének teljes katalógusa van jelen; ahogy Szentkuthy maga mondja: „minden lehetséges emberi tapasztalat logika és lírai katalógusa”. Mintha az emberi történelem és művelődés enciklopédiáját apró darabokra tépte volna valaki, s ezekből a darabokból építené fel, valami szeszélyes és lírai, mégis érzékelhető rend szerint azt a művet, amely modern, ironikus és frivol Biblia módjára magába akar zárni minden tudást és minden tapasztalatot. Mintha egymásra hányt kövekből, faragásokból, angyalfejekből és khimérákból kívánná valaki kibontakoztatni a tudás és a szenvedély katedrálisát. Az a furcsa, hogy a katedrális valamiképpen mégis megépül, bár mintha a mérnök és a statikus nem lenne jelen. Az Orpheusz katalógus, leltár és enciklopédia, de valahogy nem földi méretű, s nem azt a léptéket és arányt használja, amihez az európai (és a magyar) irodalom hozzászoktatott. Már Hevesi András arra utalt 1936-ban, még az Orpheus-füzetek előtt, de már a Prae után, hogy Szentkuthy vállalkozásában a modern irodalom egy monstruózus vállalkozása öltött alakot. „Szentkuthy — mondja —, aki már olvasta Proustot, öntudatos, emancipált szörny, szégyenkezés nélkül, szinte kihívóan emészthetetlen és ily módon ezt a típust a tökély legmagasabb fokára emelte. Egyelőre ez a szerepe, ez a nevezetessége a magyar irodalomban: a sok ál ruhás, szemérmes szörnyeteg után Szentkuthy az első tizenhárompróbás, fajtiszta szörnyeteg.” Ha a „szörnyeteg”, mint irodalomkritikai minősítés, azt jelenti, hogy valaki merőben eltér minden megszokástól, s merész újat-akarással utasít el minden tradíciót és konvenciót, Szentkuthy valóban ilyen. Talán nincs író, a magyar irodalomban bizonyára nincs, aki ennyire a műhelyben és a módszerben találná meg önmagát. Aki számára ilyen 91
