Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 11. szám - Lőrinczy Huba: A modern sci-fi egyik előhírnöke (Hungaricus (Budai Dezső): A szenvedő ember)

Hiányzik belőle az írói elhivatás megannyi jele, tanúbizonysága: a gondolati konstrukciót szuverén, megkapó látomássá hevítő művészi tehetség, a tapasztalat és a fantázia nyersanyagát lüktető, valódi életté bűvölő alkotó erő, a teljes értékű, jellemet, személyiséget teremtő képesség, a vérbeli stilizáló hajlam és még sok egyéb. Minden egzotikumával, jövőt előlegező merész ötletével együtt sápadtan spekulatív alkotásnak tetszik A szenvedő ember. S feszengésre késztő kényszerzubbonynak, az alkotói kibontakozást fékező különcnek bizonyult a szándékoltan különcös, modernista forma is. Nagyon jellemző, hogy az új magyar irodalom reprezentatív folyóirata, a Nyugat, s az aktivisták orgánuma, A Tett egyaránt elutasítóan, aliga-alig leplezett fenntartásokkal szól a regényről. Schöpflin és Komját Aladár merőben más-más nézőpontból és érveléssel jut el a közös konklúzióhoz: Hungaricus műve elhibázott alkotás. De nemcsak a szerző outsider mivolta, kezdőre valló ügyetlen botladozása gátolta meg, hogy az olvasók fölfigyeljenek A szenvedő emberre. A megjelenés időpontja is magyarázza, hogy a könyv érdektelenségbe temetődött. 1916-ban, a világháború harmadik esztendejében a kilátástalanságba fásult magyar olvasó aligha lehetett fogékony a regény mégoly színes utópiájára, jövőbe röptető üzenetére. Adytól kölcsönözve a szót: csak kevesen készítettek „arasznyi jövőket”, a sokaság a „Kínságos . . . Mával” tusakodott, egyre reménytelenebbül.

Hungaricust, a regényírót jeltelen sírba temette az idő. Könyve új kiadást nem ért meg, s ma már csak az Országos Széchényi Könyvtárban férhet hozzá az érdeklődő. Hungaricust, a közéleti személyiséget, az orgoványi fehérterror egyik áldozatát szerencsére rég kiásták a feledésből. Ideje, hogy A szenvedő embert is újra felfedezzük. Nemcsak a szerző személyéért, hanem a műfajáért is: mint, utópia mint tudományos-fantasztikus regény méltán megérdemli figyelmünket.

E korai és különleges magyar sci-fi alkotója — az eddigiek is nyilvánvalóvá teszik ezt — nem céhbeli szépíró. Csak találgathatjuk, vajon miért húzódott a sejtelmes Hungaricus fedőnév mögé Buday Dezső, a kecskeméti jogakadémia 37 esztendős magántanára. Szerénységből? Az érdeklődés felajzásának szándékával? Netán ezzel a fogással vélte elhatárolhatónak jogtudósi és irodalmi ténykedését? (Mindenképp elgondolkodtató, hogy egyetlen reánk maradt versét, az Orgonaszót is ugyanezen az álnéven tette közzé a Nyugat 1916-os évfolyamában.) Vajmi kevés az esély, hogy megleljük a valódi indítékot, ám e kérdés megválaszolásánál jóval fontosabb is számunkra az amatőr regényíró életútja és személye.

Buday Dezsőt a magyar munkásmozgalom vértanújaként tartja számon a köztudat. Biográfiájáról, emberi és alkotói arculatáról, sokágú és forradalmi cselekvésbe torkoló munkásságáról (a kisebb cikkeket most nem említve) tüzetes és megkapó elemzést adott Orosz László (Aranyhomok, 1962) és Gál István, a Jelenkor 1969/3. számában. Mivel nem célunk kettejük kutatási eredményeinek kiegészítése, esetleg helyesbítése (annál inkább A szenvedő ember vizsgálata!), itt csak annyit mondunk el Buday Dezső pályafutásáról, amennyit életének és egyetlen regényének megértéséhez múlhatatlanul szükséges.

A professzionista tudós és műkedvelő szépíró markáns alakja a századforduló után fellépő, s a magyar Ugarral emberül viaskodó értelmiségnek. Pécsett született, 1879- ben (megjegyzésre érdemes kuriózum: nagybátyja volt Babits Mihálynak!), s így tagja lehetett annak a nemzedéknek, amelyből Ady és Móricz, Lukács György, Bartók és Kodály magasodott a legnagyobbra. A maga módján és eszközeivel Buday Dezső is fel-