Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 1. szám - MŰVÉSZET - Sümegi György: Nagy István emlékezete
Születésének centenáriumán a Magyar Nemzeti Galéria itthoni főműveit ismét közönség elé tárta. A marosvásárhelyi múzeum pedig a Romániában fellelhető jelentős alkotásait sorolta elő méltó tárlaton. Szülőhazájában, Csíkban ünnepségekkel adóztak emlékének. A bajai megemlékezésekhez kapcsolódó Nagy István emlékkiállítás újra meglepetésekkel szolgált. A kiállítás rendezője — és a festő értője és népszerűsítője, Dr. Solymár István — ismét olyan műveket válogatott, „...amelyeket nem ismer még a közönség... így esett a választás elsősorban a Kürtös-gyűjteményre, s az e köré csoportosítható képekre”. Az igen jelentős képegyüttest tartalmazó gyűjtemény mellé kisebbekből is kerültek művek. A jugoszláviai magántulajdonból bemutatottak közül különösen figyelemreméltó volt az életműben újnak számító félakt (Pereces lány). A kiállítás felvillantotta Nagy István útjának minden jelentősebb ízét és korszakát. Néhány eddig publikálatlan főmű összehangzóan bizonyította művészetének magas értékszintjét, gazdag alkotói skáláját és mélygyökerű, hazai talajban fogant szókimondását. Az esetten gubbasztó „Kucsmát tartó öreg székely” rezzenéstelen megjelenésével csupa vád és kiáltás az elmaradottság, a két háború közötti félfeudális viszonyok ellen. Mindenütt kitetszik a tájai — legyen az a Csíki havasok, a Bakonyi dombok vagy az alföldi síkság — mély elmerülése, a kor elmaradott viszonyainak önmagában is vádló felmutatása és a mélyben járó életsorok együttérző, szociográfikus hűségű bemutatása. „Ösztönösen analizáló, ugyanakkor tudatosan szintetizáló, a szociális igazságkeresés indulatától fűtött életmű a Nagy Istváné: egyik olyan ritka magyar művészpálya, amely nem maradt torzó, kerek és beteljesített.” (Solymár István) A Nagy Istvánról kismonográfiát író Pap Gábor így summázta jelentőségét: ......szakítani tudott a polgári látványfestészettel, s helyette maradandóbb, nagyobb emberi közösségekhez szóló művészetet tudott teremteni. Egyetlen igazi ösztönzője a népművészet volt. Az a világ, amelyet a székely népballadákban már gyermekfejjel megismert, s amelynek képe egy életre beléje ivódott. Végtelen vándorlásai során, míg három ország — Magyarország, Jugoszlávia, Románia — földjét járta, s a földettúró magyar szegényember mellett a szerb parasztnak és a román hegyi pásztornak is emléket állított műveiben, hasonló küldetést töltött be, mint amilyent Bartók és Kodály a zene területén: a kipusztulófélben levő ősi népi látásmód felélesztésével egy új közösségi művészet alapjainak lerakásához járult hozzá.” TISZTELET A MŰVÉSZNEK Az emlékkiállítással egyidőben „Tisztelet Nagy Istvánnak" tárlatot is rendeztek Baján, meghívott művészek szereplésével. Nagy István művészetének messze- sugárzó hatékonyságát és eleven hagyományerejét bizonyította a bemutató. Már az őt követő generációból jónéhányan fordultak hozzá vagy léptek mellé a valóság hasonló területe művészi felmutatásának igényével. A kiállításon szereplők közül elsősorban Ramcsayjenő, Gál Sándor és Tóth Menyhért művei példázzák ezt. A bajai festők — Ifj. Éber Sándor, Klossy Irén, B. Mikii Ferenc, Miskolczy Ferenc, Noel Ö. Gábor és Weintrager Adolf — is az ő hagyatékának legközvetlenebb ápolói és örökösei. Kajári Gyula, Pál Gyula, a romániai Kusztos Endre vagy Csohány Kálmán, Bodor Miklós és Szurcsik János is hasonló forrásvidékre figyel, természetesen másmás megközelítéssel, eltérő hőfokon és kifejezőeszközzel. A nagyistváni életművel szellemi és felfogásbeli rokonságokat mutató művek mellett, felszínesebb, külsődleges utánzásszerűségeket vagy programszerű ráhangolódást is láthattunk... 84
