Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 11. szám - Bognár András: Kutatóúton a mojo-indiánok között

hét még hozzá. A püspökök között egy sincs — S. Cruz püspökét kivéve —, akinek a királytól származó jövedelme ne érné el a nyolcvanezer forintot. Tudok plébánosokról — ezek nem a spanyolok városaiban, hanem az indiánok falvaiban élnek —, akiknek az évi jövedelme harminckétezer forint. A kisebb körzetek vezetői — akiknek hét vagy nyolc falu van alárendelve — évi tízezer forint fizetést kapnak a királytól. S ha öt év elteltével búcsút mondanak hivataluknak,legalább százezer forintot visznek magukkal — némelyik még a duplájánál is többet. Mindenki tudja azonban, hogy egy sem akadt közülük, aki nem szegénységben, sőt adóssággal is megterhelve fejezte volna be az életét.

... A limaiak szinte dőzsölnek a pompában: mind házuk felszerelésében, mind a lakásuk belső díszítésében, mind szolgáik nagy száma tekintetében — de legfőképpen a lakomák rendezésében. Semmi szokatlan sincs abban, ha egy-egy lakoma negyven- vagy ötvenezer forintba kerül. A képeket, a dobozokat, a tükröket igen széles ezüstkeretbe foglalják. Ugyancsak ezüstből vannak az asztalon mindennap használt tányérok, a fazekak a konyhában, sőt még a tisztátalan használatra szánt edények is. Fokozzák a fényűzést a csokoládé, a tea és a paraguayi fű (maté-cserje) ivására használt poharak. Ezek legtöbbször aranyból vannak, vagy legalább arannyal futattva. Aranyból készülnek az órák, a dohányszelencék és a nők összes ékszerei. A hölgyek itt igazán megérdemlik a limai »gazdagság szúja, az arany örvénye, a családok romlása« nevet.

Magam is megnéztem a királyi ügyhallgatók feleségei közül néhányat, akik kereskedéssel is foglalkoznak: egy-egynek a ruhája százezer forintot ér. S mit mondjak az esztelen játékszenvedélyről? Nem csupán egyetlen pénzdarabot tesznek középre, amint az általában szokás, hanem egész zacskókat: közülük némelyik kétezer forintot tartalmaz. S úgy játszanak velük, mintha csak homokszemek lennének bennük. Egy-egy játékban négy férfi vagy nő vesz részt: csak a pénzért játszanak, amiért is szerencsejátékosoknak nevezik őket. Láttam már a játékasztalon tizenkettőnél több pénzeszacskót is: mind egyetlen kockadobásra vagy egyetlen kártyalap felmutatására voltak feltéve! Ezért nem csoda, hogy voltak sokan, akiknek a vagyona ötszáz- vagy vagy hatszázezer spanyol pezza volt — ebből egy a mi forintunkból kettővel egyenlő —, ám később az utcasarkon koldultak alamizsnát egy darab kenyérre. Jól emlékszem ilyesmire magam is, többekkel találkoztam közülük — és őszinte szánalmat éreztem irántuk. Mindennapi szóbeszéd tárgya is, a tapasztalat is igazolja: alig van valaki, akinek a vagyona a fiáról az unokákra szállna.”

Csoda-e, hogy ezzel a felfogással szerzőnk a maga korában sem Hispániában, sem itthon, sem másutt nem talált kiadót a művére; és csoda-e, hogy MAKÓ PÁL is csupán nagyon megcsonkítva tette közzé az ELŐZETES TÁJÉKOZTATÓt? Pedig a mű komoly figyelmeztetést is tartalmaz: az indiánok durva kizsákmányolása a bányákban végül is lázadáshoz vezet. EDER maga is beszámol egy ilyenről: megérkezése előtt néhány hónappal egy lázadó ,.tarmai indián bizakodva hirdette, hogy az egyik éjszakán seregével megtámadja Limát és elfoglalja. Tudja azt is, hogy a fővárosban sokan vannak, akik új világra várnak, és az eljöveteléről is tudnak.” Az igazán nagy indiánfelkelés — hasonló okok miatt — 1780—82-ben következett be.

Szerzőnk figyelmeztetet arra is, hogy az amerikai bennszülöttek — színesek és fehérek egyaránt — gyűlölik a spanyolokat:

„...folyton panaszkodnak rájuk,hogy méltánytalanul bánnakvelük,vagyonukatforté- lyosan szerzik meg. .. . Aki néhány évvel korábban Hispániában még házról házra járva koldúsként tengette az életét, ide átjőve rövidesen akkora összeget gyűjthet, amelyet már nem ezrekkel, hanem milliókkal mérnek. S ha az ilyen jövevény még házasságot is köt valamelyik előkelő, nemesi származású nővel, háza szerencséjét

35