Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 11. szám - Bognár András: Kutatóúton a mojo-indiánok között
MIÉRT OLYAN JELENTŐS EDER XAVÉR FERENC KÉZIRATOS MŰVE? Szerzőnk a XVIII. század közepén jóformán még ismeretlen területen járt, ahol a civilizációtól még nem érintett indián törzseket figyelhetett meg. Igaz, hogy a vidéken már a XVI. században átvonultak a spanyolok, de csupán átvonultak: az őserdőben lakó bennszülöttek viszonyairól mit sem tudtak. Az indiánokról hiteles és részletes beszámolót a hosszabb időre letelepedő, a törzsek életét tudatosan figyelő misszionáriusok készíthettek. Szerzőnk elsősorban a mai Bolívia területén, a Mámoré folyó környékén tevékenykedett. Tizenöt esztendőt töltött a régi Perui Birodalom határán fekvő Santa Cruztól az egyik legtávolabb elterülő missziós körzetben. 1749—1767 között az egész országot kétszer is bejárta: közvetlen tapasztalata volt tehát az országról is, a missziós területekről is. És ez teszi igazán jelentőssé munkáját. A kézirat címében szereplő MOJO PROVINCIA az ugyanilyen nevű indiánok lakóhelye, de a MOJÓkon kívül az ITOMAMA, MORE, CHIRIGUANO és egyéb törzsek életéről is készített máig is tudományos értékű feljegyzéseket. A primitív népek viselkedésformáinak a megfigyelése és leírása ma is jeles forrása az etnológiának és a strukturológiának, és — hasznos is: hiszen az elemi viselkedésformák megismerése a komplikált énű és világú mai ember önismerését is elősegíti. S ez nem csupán az ezernyi szállal átszőtt mindennapi élet ágai-bogai közötti eligazodásunk és helytállásunk szempontjából fontos, hanem még az egyre hosszabb időtartamú asztrokalandokra készülő űrhajósok előkészítésében is. Szerzőnk munkája kora tudományos színvonalán készült: méltó folytatása a földrajzi felfedezések korszakában a természetet, a népeket, az országokat és történelmüket leíró, és — valljuk meg — a kultúrát is sokfelé terjesztő lelkes misszionáriusok munkájának. Sőt: a politikai helyzet, a népek élete és egymáshoz való viszonyuk megítélésében egészen FELVILÁGOSULT FELFOGÁSRÓL VALL. Bátor szókimondással bírálja a perui urakat, a spanyolokat is, különösen élesen kárhoztatja a portugálokat, nem kíméli a papság fényűzését sem. A bennszülött vezetők és papok fontosságát túlzottan kiemeli, így fejezi ki a magasabb egyházkormányzat módszereivel való elégedetlenségét is. Alighanem ez a felvilágosultság AZ EGYIK oka a kézirat eddigi mostoha sorsának, — és a MAKÓ-féle ismertetés hibáinak is. Lássunk erre néhány jellemző példát: „Ennek a hatalmas birodalomnak sok tartományát mind a mai napig sűrű, ember nem járta erdők borítják. A napkeletre fekvő részeken még többnyire pogány őslakók laknak. Ezek néha kijönnek a spanyolok területére, és majmokért, papagájokért meg más efféléért tükröket, csöngettyűket és más ilyesmit cserélnek. Hozzájuk még nem jutott el a hit világossága és a társadalmi élet ismerete ... Azokról az indiánokról és a számukról is kell valamit mondanom, akik nem a missziókban élnek, hanem kezdettől fogva a spanyolok alattvalói: jogaikról és törvényeikről is meg kell emlékeznem. Hogy hányán voltak akkor, amikor a spanyolok erre a vidékre érkeztek, pontosan még senki sem határozta meg. Biztos, hogy sokan voltak, hiszen náluk is, mint a törököknél, többnejűség dívott. Mostanra azonban annyira megfogyatkoztak, hogy a madridi udvar megbízta a CHUCUITÓi legfelsőbb tanácsot, foglalkozzék komolyan azzal a problémával, milyen eszközökkel lehetne megtartani, sőt növelni is a lakósok számát. Ismerem a feleletet, ismeri egész Amerika is; az egész kegyelmes tanácsos társaságnak is, a máshonnan meghívott szakértőknek is azonos volt a véleménye. Ennek a közlését azonban én örömest utódaimra hagyom, írják meg ők!” De nem hagyja az utódokra! Megírja ő maga — mégpedig egy külön szakaszban: 32
