Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 11. szám - Jávor Ottó: Találkozás Párizsban (Elbeszélés)
gyakran megtette az utat — apja, mint mindig, ingujjban, nadrágtartóban ült az asztalnál, előtte az újság. Germaine-ben élt a gyanú, hogy apja már régóta nem olvassa az újságot, csak ül előtte, fogja a szélét, mintha vitorlába kapaszkodnék, amely messze fogja vinni a zöld lámpaernyő alól. — Nézd csak: Nézte. ,,Dieppe-nél kanadai egységek kíséreltek meg páncélosok támogatásával ... teljes kudarc ... a halottá száma .. Leroy már sétált, gesztikulált. — Mit akarnak ezek? Hát nem bírnak velük! Pétain marsall tudja. Ezek marhák, semmi precizitás! Hallottad Marie-Thérése-t, hogyan akarták. Ilyet a németek soha! Ott minden ki van számítva, mint az óramű. Most irány a Kaukázus, hidat vernek a Volgán is . . . Este Germaine összekuporodva feküdt az ágyban. — Édes Jézus, segítsd meg An- toine-t, apát, Nellie Fuchsot, a kanadaiakat és engem, jaj, engem is.. . Csak 1950-ben volt Dieppe-ben, nyáron. Végigment a hosszú páston a kabinok előtt, levetkőzött a női mosdóban, aztán kifeküdt a víz mellé. Nyomták a kövek. Nem is voltak ezek igazából kövek, de kavicsok se, a kettő közti nagyságban ömlöttek végig a parton. A kikötőből fehér hajók indultak New Haven felé, hullámok borzolódtak hosszú, fehér csíkokban, szinte lebegtek, mint könnyű fátylak: Dél felé járt az idő. A kőkavicsok nyomták a hátát. A nappal szemben feküdt, háttal a mólónak, előtte sötétedett a tengerbe nyúló domb, a tetején építmények látszottak, talán régi betonbunkerek, ahonnan jó lehetett a kilövés. Égy szép követ a táskájába süllyesztett. A tükör polcán keresett neki helyet a púderdoboz mellett. — Tudod, már kijöttek a hajókról a partra a tankok, de azokról a síkos, hömpölygő kövekről lecsúsztak a lánctalpak, nem tudtak megkapaszkodni, nem tudtak följebb menni a meredeken, csak forogtak egy helyben, mellettük feküdtek a katonák, nekifeszültek, hogy megtolják, de már nem volt senki, aki megtolja, mert ott feküdtek és csak feküdtek, pedig a tankok forogtak még egy ideig a köveken — mesélte Marie-Thérése néni. Leroy július 14-én ünneplőbe öltözött, kitűzte a kokárdát. — De Gaulle a mi emberünk — magyarázta az utcán a terített asztalok mellett. — Mit köszönhet neki Francia- ország, gondolják csak el uraim! Én a korom miatt már ... — s egy kacsintással jelezte, hogy az ellenállásból azért ő is ... A kórházban is kérte az újságokat. Egy idő múlva azonban már kézbe se vette őket. Germaine azért mindig vásárolt néhányat, még Play boyt is. Az Hőpital de Saint Louis előtt meg szokott állni a kanális hídján. Mindig jött arra egy uszály, sistergett a víz, szétnyílt a zsilipkapu, az uszály előrearaszolt, mögötte bezárult a kapu, előtte kinyílt a másik, sistergett, surrogott a víz, bezárult a kapu, kinyílt, míg az uszály végleg el nem tűnt a föld alatt az alagútban. Egy néger utcaseprő állt Germaine mellett, még akkor is nézett az uszály után, amikor már abból semmi sem látszott. Apját nem érdekelte a Play boy. — Szegény édesanyád, milyen hamar elment. — Azelőtt sose emlegette a mamát. — Jó, jó, apuka, csak tartsa be, amit az orvos ... — Monsieur Leroy oldalt fordult a párnán, rémülten bökött a többiek felé: — Svábbogarakat tesznek a papucsomba — súgta. Egy ideig fogták egymás kezét. Szegény Paul. Germaine önmagán kívül mást is tudott sajnálni. Paulnak valóban nem volt szerencséje. Marseille-ben meg Dijonban is kiütötték. Bordeaux-ban a hetedik menetben léptették le. — Nem vagyok elég fürge. — [gy mondta. A gyors helyett mindig fürgét mondott. A Montparnasse-on a Closerie des Lilas-ban ültek, Ney marsall szobrának a háta mögött. Egy plakát volt a falon. ,,Bretagne-ban összkelta dudástalálkozó!” — Mért, hogy mindig a kis népek erőlködnek? — kérdezte Germaine. 19
