Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 11. szám - Jávor Ottó: Találkozás Párizsban (Elbeszélés)
porától szürkék. Sehol egy zászló, sehol aranyozott sasok, csak zoknik, már sárgálló, a kihűlt láb formáját tartó vastag gyapjúharisnyák, derékszíjak és kanadai kalapok, az egyiken poloska mászik, nem poloska, csak egy fekete szélű kis lyuk, Ay-ay-ay ... énekli Fleta gramofonról százhúsz nemzet himnusza helyett, és Pakodi Adámban felébredt a gyanú: még mindig nincs vége. Este betért a St. Germain des Prés-be. Mise volt. Elöl hölgyek fehér csipkekalapban, hátul üresség, homály. Szűz Mária szobra előtt ötven gyertya, száz gyertya. Lobogásuk megvilágított egy három méterre levő csupasz táblát: ,,A háborúban meg- haltakért.” Pakodi kiemelt egy gyertyát, a legvékonyabbat, a legolcsóbbat, az 50 centime-ost, letette a kőre és meggyújtotta. Egy csonkot pillantott meg a saját gyertyája mellett, azt is meggyújtotta. Két gyertya égett a tábla előtt, s kifelé menet az orgonazúgásban a csipkekalapos hölgyek mindegyike ránézett a két gyertyára oldalt fordított fejjel, csodálkozva. A vietnami fűszerüzlet kirakatában vörösen világított a Buddha-szobor. Pakodi felbotorkált szobájába. Kihúzta a tükrös szekrény legalsó fiókját. Kivette a sínadrágot, a blúzt, szétnyitotta az egész csomagot. Egy sárga női nadrág és egy fehér melltartó esett ki. Tehát nem viselt kombinét. Ez volt Pakodi első gondolata. Ki tudja, miért, megelégedést érzett. Nézte a finom holmikat a lámpafényben, elfelejtette, hogy ebben az utcában lakott Auguste Comte, Saint-Saéns, Pascal is, a saroktól jobbra húsz méterre Ady, helyettük az élet sárga, fehér, rejtelmes üzenetet hozó lobogóira gondolt, s míg visszatolta a fiókot, térde a padlóhoz koccant. Újra lement. Ha hajtja valami az embert, menni kell. Két üveg bordeaux-it ivott meg. Amikor tizenegy óra körül hátát nekivetette a szálloda falának, szemközt Auguste Comte emléktáblájával, azon a helyen, ahol ittas diákok régi slágereket szoktak énekelni, esetleg a Sur la route de Dijont több szólamra, most ő énekelt torkaszakadtá- ból. — „Keresika, nem lelik a keresztelő levelemet. Sem a bíró, sem a jegyző nem találja a nevemet...” — Valójában nem ének volt ez, hanem ordítás: — ,,... mivel az én kalapomon nem hervad el a gyöngyvirág...” — vad, diadalmas, a kiszakadás bátorságától megrészegült üvöltés. * Germaine az asztalka márványlapjára hajtotta fejét, ne lássák, hogy sír. Általában a vendéglők, kávéházak márványasztalai mellett fogta el a szomorúság meg a Luxembourg kertben, de azt nem vette észre senki, mert oda egyedül járt. Estefelé ment ki, ősszel, ha megáztak a padok, csak körbejárta a nagy medencét, nyáron leült az elárusító bódék mellé. Kínai kisfiúk görkorcsolyáztak, két néger kislány a mamájába kapaszkodott, egy öregasszony morzsát szórt a galamboknak. Mindezt pontosan látta, de csak látta, nem tudatosodott benne, képsorok vonultak el előtte, melyekhez semmi köze sem volt. — Na, na, Ger! Paulnak brummogó hangja volt és széles tenyere. — Na, na, Ger! Germaine erre hangosan kezdett zokogni. Tíz másodpercig. Utána fölemelte fejét, mosolygott, visszaszorította Paul kezét. Paullal a temetés után ismerkedett meg. Nagynénje még bement az irodába, a sír gondozását intézte el, ő a kapuban várt, és ismét kitört belőle a régóta gyülemlő sírás. Ekkor szólította meg egy brummogó hang — éppen fehér zsebkendője után kotorászott —, megbízható hang volt. — Ne sírjon, azzal már úgyse használ. Amikor negyvenkettőben visszatért Rouenból — Párizs és Marie-Thérése néni közt 18
