Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 11. szám - Jávor Ottó: Találkozás Párizsban (Elbeszélés)
Egyébként minden a régi kerékvágásban ment. Antoine-t ideiglenesen az École Militaire épületébe helyezték. Rövid időn belül már harmadszor találkoztak. A találkozások végén Germaine kísérte vissza a fiút a laktanyába. A Mars-mezőn andalogtak végig a Katonai Főiskola felé. — Klassz, mi? — nevetett Antoine, és zubbonya zsebéből elővette a sebkötöző csomagot meg az óvszert. — Mindenre fel vagyunk készülve! — Az újságok arról írtak, hogy Sztálin meg afinnek, a Lagoda tó jegén ... Színes riportok jelentek meg a Maginot-vonalról. Jól táplált, nyugodt arcú katonák ültek a bunkerben, asztal mellett, mint komoly, megelégedett részvényesek, akik biztosak az árfolyamban. Azután ismét finn lövész sítalpakon, Danielle Darrieux nyilatkozik új filmszerepéről, a kerékpárosok téli felkészülése, a profi középsúlyú bajnokság . . . Monsieur Leroy folytatta esti szónoklatait. — Azt hiszik ezek az ostoba boche-ok, hogy harmadszor is bedőlünk nekik? Hogy megint a hátunkba kerülnek? — Apa, a Maginot erős? Leroy összezárta öklét, úgy jelezte, milyen. Azután szétnyitotta tenyerét, arca izzadt a lámpa fényében. — Franciaország aranya, ennek a népnek az adója, munkája van abban a betonban, érted? — De a belga határon már . . . — Ott nem is kell! Hogy képzeled, még egyszer meg mérnék próbálni. Tizennégyben volt az első dobásunk, most jön a második. Antoine ekkor már északon volt. Jókedvű leveleket írt, s csak arra panaszkodott, hogy unatkozik. Nellie, Germaine padszomszédja is állandóan szerelmes leveleket írt az órák alatt egy pilótának, akivel a Palais Royalban ismerkedett meg. — Ülök a pádon, ő meg egyszerűen mellém ül, és beszélni kezd. Képzeld! Először persze levegőnek néztem ... — Már randevúztak a Rue Soufflot sarkán. Nellie Fuchs zsidó volt, és szülei nyugtalansága rá is ráragadt, most azonban már megnyugodott. írta a leveleket fizikaórán, biológián, egyáltalán mindig levelet írt. Előtte a pilóta fényképe. Bőrsapka, feltolt szemüveg. Angolórán John Hay költeményét fordíttatta a tanárnő Nellie-vel. — „Mi boldog, szép idő lesz, Ha majd a fiúk hazajönnek!” Az osztályon villamos áram futott végig. Kuncogás hallatszott. — Mi van magukkal, kérem? A tanárnő feszengett. Előre, majd hátralapozott a könyvében. — Folytassa, kérem! Nellie áthelyezte testsúlyát a másik lábára, és hősiesen olvasta tovább: — „Az a nap milyen dicső lesz, Ha majd a fiúk hazajönnek!” Germaine fölemelte a pilóta képét. Kitört a tombolás. — De ezt a szép verset, kérem, ezt a hazafias ... — Egyébként valóban nem történt semmi említésre méltó. Germaine azért esténként változatlanul imádkozott: „Édes Jézusom, add, hogy . . .” Összegömbölyödve az ágyban, tenyerét térde közé szorítva. „Járőrtevékenység a Maginot és a Siegfried vonal között” — írták az újságok. Még az utca is csendes volt. * A szálló előcsarnoka egyben iroda, csomagmegőrző és fogadószoba is volt. Pakodi Ádám itt reggelizett. Egy amerikai japán házaspár itta a teát rajta kívül. Az asszony fehér pulóverben, fekete pantallóban egyszerre volt törékeny gésa és nyúlánk, elegáns európai nő. A fiatal férj jóindulatúan mosolygott csau fejével. — Ön magyar? — Igen. 10
