Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 11. szám - Jávor Ottó: Találkozás Párizsban (Elbeszélés)

— Gyerünk beljebb — ajánlotta Antoine. — Ott jobban védenek a fák.

Megindultak beljebb a Luxembourgba. A padok már eltűntek a fák sötétjében. Nem

kerestek padot. A fák védelmét se keresték. A nagy medencét járták körbe, aztán még egyszer körbejárták.

— Villont szeretnék szavalni — mondta Germaine. — Nem tudom, miért, Villont.

— Ne szavalj.

Antoine megcsókolta Germaine-t. — Kicsikém — mondta, és hátrasimította a lány nedves haját.

Később kimentek a parkból. Anizslikőrt ittak. Az aszfalt fekete és síkos volt, nem minden lámpa égett. Az előttük hullámzó tömeg összefolyt, egy-egy hangosabb szó vágódott ki a sötét masszából, egy-egy határozott kézmozdulat, egy szőke haj rázta magát a felszínre, aztán visszasüllyedt a nedves, hullámzó összevisszaságba. Nézték a vendéglő ernyője alól a boulevard csökkent, mégis felfokozottnak tűnő forgalmát, hallgatták a fékek hisztérikus sikítását, és a tömegből kicsattanó szavakat.

— Attól tartok, Antoine, semmi sem fog úgy történni, ahogy elképzeljük.

— Ne félj, Kicsim.

Antoine megfogta Germaine kezét. Antoine magas volt, fekete haját hátul hosszúra hagyta. Ezért meg hajlott orra miatt vált arcéle élessé. Szemevágása is a ragadozó madarakra emlékeztetett.

— Ne félj — ismételte. Germaine érezte, Antoine mellett sose félne, de ezt oly butaság lett volna kimondani.

— Most nekünk van két dobásunk — mondta a fiú. — Ez lesz a második.

Három tengerész ment el előttük, utánuk két rendőr vált ki a tömegből. Úgy sétáltak gumibottal, revolverrel, mint akik nem akarnak szigorúak lenni, de azt se akarják, hogy a járókelők ne tartsák őket elég szigorúnak.

Antoine hazakísérte. Már elállt az eső. A ház előtt Germaine átkulcsolta afiú nyakát. Antoine arca nedves lett, közben dünnyögött: — Na, na .. .

Az asztal mellett a lámpa alatt ült Germaine apja. Összehajtotta az újságot.

— Ezek a piszok boche-ok.

Germaine apja valamikor hasonlíthatott Antoine-ra. A merész sastekintet azonban elveszett a felduzzadt arcban, a szemek vizenyőssé váltak, ráadásul bajuszt növesztett, mely akár az egéré, szálanként állt szerteszét. Monsieur Leroy-t felesége halála óta egyszer már kórházban is kezelték az alkohol által kiváltott tünetekkel.

— Ezek a piszok boche-ok — ismételte — már bent vannak Lengyelországban.

— Boche, boche. Különbséget kell tenni. Hitlerről, a fasizmusról vagy a német népről, az egyszerű emberekről van-e szó.

Apja az asztalra csapott, összezörrent az újság. — Franciaországról van szó! A boche pedig boche marad.

Fölállt, le-föl kezdett járkálni a szobában. Amikor kiesett volna a lámpa köréből, visszafordult. Tenyerével vágta a levegőt, s szónokolt. — Az a macskabajszú Vilmos császár is meg ez a Hitler! Mit gondoltak? Mondd meg nekem, mi jutott eszükbe, hogy ... — Megállt, karját magasba lökte. Most olyan volt, mint Ney marsall a Waterlooi csatamezőn, mikor a vértesek élén lovasrohamra indult, vagy ahogy a Closerie des Lilas előtt áll bronzba öntve. — Most nekünk van két dobásunk — súgta a levegőbe.

Germaine összekuporodott az ágyban. — Édes Jézus, segíts meg mindannyiunkat: Antoine-t, apukámat. Anyukám, járj közbe, légy szíves ... — Kint valaki azt kiáltotta: — Oltsák el a lámpát! — Utána a Marseillaise-t énekelte két férfi. Hangjuk erős volt és kellemes, nem részeg hang, bár bizonyára kocsmából jöttek.

1939. szeptember 3-a volt. Germaine az érettségire készült, Antoine másodéves mérnökhallgató volt, és önként jelentkezett a hadseregbe.

9