Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 11. szám - Jávor Ottó: Találkozás Párizsban (Elbeszélés)
„Az embernek keménynek kell lennie, de azért ne feledkezzék meg a kötelező udvariasságról.” Hát arról te sosem feledkeztél meg. Majd úgy két-három hét múlva hívj fel, mondtad gondosan elnyomva cigarettádat. Arra mindig ügyelsz, hogy ne hagyd ott égve a cigarettádat, elnyomod vagy rátaposol hangsúlyozottan határozott mozdulattal. Legyünk tekintettel embertársainkra. A megbeszélt időpontot is mindig betartottad. Csak annyit késtél, hogy a másik ott legyen, ne kelljen mentegetődznie. Egyenesen kinyújtott karral adtál kezet: ,,Na, mi újság, uram?” Azután: ,,Majd úgy két-három hét múlva hívj fel.” Néztem a hamutartóban elnyomott csikket, a cigaretta papírján a halványpiros rúzsfoltot. Elsiettél, mert ,,az embernek tartania kell a kapcsolatokat; az ismeretség sosem árt”. Velem is „tartottad a kapcsolatot”. Miért? Udvariasságból? Vigyázni kell az idősebb nemzedék érzékenységére? Esetleg kizsákmányoló hajlamból? Ezek sok mindent átéltek, tudnak olyat is . .. kiszedni belőlük! Vagy gyávaságból? Én menekültem el, de te vagy a gyáva.’ Pakodi Ádám megkerülte az Odéont, egy csatornanyílásban eltüntette a Sárának írt levelet, a Luxembourg parkban elnézte a teniszezőket, majd vett egy képeslapot. „Szerencsésen megérkeztem.” Aláírta. Persze „szívélyes üdvözlettel”. Bedobta. Visz- szament a teniszpályákhoz. Egy japán meg egy francia fiatalember játszott. Erős ütéseik voltak. A nap már csak a fák tetejét érte. Pakodi vett egy sajtos-paprikás szendvicset. Otthon ette meg. Azután hanyatt feküdt az ágyon, s folytatta a levelet... Unom már, mondta a szemed. A menedékház erkélyének dőltél kibontott szőke hajjal, pirosmintás norvég pulóverben, sötétkék sínadrágban, mint egy idegenforgalmi prospektus lenyomata. Arról beszéltem, hogy ugyanilyen vagy ehhez hasonló sínadrágban jöttem át, nem volt nagy a csomag, nem volt szabad nagy csomagot vinni, amikor átdobtak a határon ... Unom már .. . mondta a szemed ... És a bátyámé volt a sínadrág, aki valahol fogságban ... Azt hittük, él . .. Erőlködtem tovább, pedig ott kellett volna hagyni az erkélyen, pofátlanul lelépni, de akkor még .. . nem úgy, mint most. Kint még mindig világos volt. Az ablakhoz ment. Kémények, kürtők, zsalugáterek, Auguste Comte emléktáblája. Fáradt volt. A cipőt először az asztal alá tette, majd az ágy végébe. Ekkor látta meg a tükrös szekrény alsó fiókját. Kihúzta, hogy beletegye a cipőjét. A fiók csomagolópapírral volt bélelve. A sarkában gondosan összehajtott ruhacsomag. Sötétkék sínadrág, sötétszürke pulóver, majd könnyű, színes holmik tűntek elő. Pakodi Ádám ijedten visszatolta a fiókot. Sokáig feküdt nyitott szemmel az ágyon. Cipője az ágy végénél maradt. Nem tette be a fiókba sem ma, sem máskor. * A vaskerítés mellett az árus kezdte összerámolni kacatjait. Bevitte a banánfürtöket, a narancsládát, összemarkolta a papírforgókat. Rápillantott a lányra, aki az eső elől a bódé eresze alá húzódott. Szürkült. Három diák vágott át a parkon. Mind a három szemüveget viselt, és mind a három gesztikulált. A St. Michelen sötétzöld katonai teherautók mentek az Observatoire irányába. Az egyik ponyva alól hátul kinyúlt egy kéz. Csak a szétfeszített fehér ujjakat lehetett látni. Germaine kitartotta karját a bódétető alól. Nyári ruha volt rajta, fehér, sárga és sötétkék csíkos ruha. Az eső még mindig esett. Az árus a bódé ablakátfedő deszkalapot tette fel. Antoine most fordult be a parkba. Germaine kiszaladt az eresz alól, megölelte. — Régóta vársz? — Alig néhány perce. Szorosan egymás mellett álltak. A fiú Germaine homlokát nézte, amely fenntartás nélkül tárult feléje: sima volt és barna. Arcukat bepermetezte az eső. 8
