Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 10. szám - MŰVÉSZET - Ördögh Szilveszter: Apáti-Tóth Sándor képei elé
Ezt elképzeled éjszakánként — s reggelre ébredésbe fullad az álom; Don Quijote úr messzibe lovagolt hű Sanchojával, s a Kis Herceget is magába szippantotta már a hajnal világa. Mit tehetsz hát? Mosolyoghatsz önmagad tébláboló vágyain, lefújhatod a savany- kás port a sírokként gubbasztó könyvekről, és végül áldást legyinthetsz a négy égtáj felé. Hiszen mit tehetsz?! Magára kapta ködköpönyegét Gozsdú Elek, eltévedt. A varázslat kertjében néhai Csáth Géza, tompa árnyékká foszlott Rembrandt képein a hetyke bajszú Bródy Sándor, még hallod ritkán a tüdőbajos, vézna Reviczkyt köhögni Mozart lehellet-staccatóiban, látni véled, ahogy a vonat fülkéjében a kék-szürke pisztolyfüst semmibe mossa a hatalmas homlokú Péterfy Jenő szomorú arcát, még hallani véled Arany asztmás lihegését, Ady Endre halott fején fölrémlik Baudelaire dög kutyájának iszonytató káprázata. És még eljátszol a kibicgondolattal, még nevek keringélnek didergő gólyákként, még hallod a művek esti darurikácsolását, aztán újra csönd, tékozló agyad odvának mohacsöndje. Fáradt vagy, íme az ihletett pillanat, hát megajándékozott a Sors: most teremthetsz! Hát fölemeled tenyered arcod elé, még tiszta, szappannal illatozó, aztán belészántasz a homokba, s mint régen az óvodában, figyeled, amint ujjaid szitarésein alápereg az anyag. Ami fönnakad, ami megmarad: már biztosan csak a tiéd. Ami fönnakad, ami megmarad: abból kell teremtened! Homokszemcsékből falevél-erezetet, homokszemcsékből agg fa-Dózsa Györgyöt, homokszemcsékből éledő Kis Herceg-Virágot, homokszemcsékoől torzultan szép ölelkezést, homokszemcsékből vaskályhát néhai diványrugókkal, homokszemcsékből nagyító alá tett dióbélarcot, fogatlan vénember-nevetést, homokszemcsékből sarat, sárból köcsögöt formázó kezet. Homokszemcsékből mindazt, ami voltál, mindazt, ami vagy, mindazt, amivé leszel. Árva csillagvirágokat és a homoktengerben némán hullámzó, enyészet koptatta csontvázat. Imé: a birodalmad, felség! S mint hangjegyek a kottapapíron: dicsőséged éneklik a fecskék. Ne szomorkodj hát, uram, körforgásba lódult teremtett világod, már él. S ezentúl nem tehetsz semmit: se érte, se ellene. Hallgathatod, akár Alsó-Sztregován a bősz bajszú, gyermeteg zseni, Madách, miként siket a világ! És holnap újra reggel lesz, Mester, és holnap újra éjszaka. És tudod, hogy krisztusos feszületed csak ócska madárijesztő ezen a tájon, és tudod, hogy a lecsapolt mocsarak ellopták innen Tamási Áron délibábos meséit, és tudod, hogy a megvénült arcok redői- ben ott küszködik a gyereknevetés. Úgy véled, mindent tudhatsz, s úgy tudod, semmit se tudsz. Hát kezded újra csak élőiről holnap, Mester, lerámolod képeidet a falakról, raktáradba sorakoztatod gyermeki hiún ninccsé lett arcaidat, ninccsé vált önmagad, s kezded élőiről. Kezed újra könyvek bozontos völgyeiben ténfereg, szemed Saint-Exupéry reményvesztett pilótaszemével ismét Kis Herceget kápráztat eléd a mindennapok sivatagában, s éjszaka újra csak föl nyerít ablakod alatt a délceg pej: Rocinante — „Induljunk, jó uram, Don Quijote, röhögnek rajtad az átkozott szélmalomúrfik, meg kell büntetned őket Dulcineáért!” S már nem is látsz, nem is gondolkozol, baktatsz megigézetten haraggal-méreggel szívedben, miként baktatott Budára az olasz bajnok ellen az öreg Toldi az öreg Bencével: e kis világ cirkuszporondjára. És holnap ismét kigyúl a virágszirom az elhagyott talicskakerék küllői közt, holnap újra mesélni kezd a sárba gyökerező rusnya lábbeli, holnap újra Bach bölcsességét dúdolják a fatörzs goromba évgyűrűi. Lásd, Mester: már műveid szajkózzák helyetted is, hogy „mi dolgunk a Világon”! 64
