Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 10. szám - MŰHELY - Lengyel Balázs: Fényképek Rónay Györgyről
és parancsait követi. Egy Illyés kötet kritikáiról van szó, 1945-ből. Az akkor frissen megjelent Egy év-ről, Rónay csaknem versről versre halad, és helyenként sorról sorra elemzi a költő termését. Az alábbi idézetet lehetőleg ne a mai akusztikával fogadjuk. „Általában több gondot kívánnánk, még az üldöztetésben is, a pongyolaság igazán nem dokumentum. Idézzünk néhány olyan lazaságot, amely már nem költői szabadság, hanem a költő önhön hitelének a rontása? íme: Ősz van. Mint kalapom, lábbelim esőiével: szívem bajjal, nyűggel szortyog, ahogy lép, lépdel. (A „lép, lépdel” sornyújtó kínlódása; a szív, amint „lép, lépdel”, s maga az igazán nem ízléses hasonlat — aligha költészet.) Vagy: Már októberi árnyék alatt ülök, ülök; négy napja hegyen-völgyön menthettem Volna bőröm — már nem menekülök. (Ez a második sor már szinte idegesítően kopog: vajon indokolhatja valami ezt a balog szóismétlést? Bizonyára tudatos hanyagság, de csúnya hanyagság.) Valahogyan ólomszárnyú lett ez a líra; alig-alig rugaszkodik el a földről; a próza koloncát cipeli magán. Akart egyszerűség? Lehet. De az egyszerűség lehet könnyedébb, lehet művészi is — mint a Petőfié például... Ott van az Esti ágyúzás: remek vers lenne, s oly botorkáló ügyetlenséggel romlikéi, mintha költője lusta volna megcsinálni. A gránát útja, mint a nyél, a halász hálójának a nyele; a robbanás a háló, a halál — végre valami friss, merészebb sugalom;de a közepén, mintha köveket csikorgatnának egymáshoz: A kerek robbanás hálója máris föl-, kiszáll... Milyen remek a jelző: »kerek robbanás«, és milyen tehetelen a rákövetkező sor vége, hogy derékba tör egy jól lendülő verset.” De elég. Kritikusi szenvedély ez — mégha Rónay a cikk bevezetésében és befejezésében meg is adja az Illyésnek kijáró legteljesebb tiszteletet — szenvedély, az istenkísértés határáig. Napjainkban hozzá vagyunk szokva a verselemzésekhez, de amit ma csinálunk, az más, sokkal inkább koturnusos mutatvány. Ez itt inkább az írók egymás közötti, szakmán belüli verselemzése, melyet talán a pillanatnyi hevesség a nyilvánosságra kidobott. Mondjam, hogy Rónay, meglehet, abban téved, hogy a maga stíluseszményét kéri számon egy gyökeresen más stílus- eszményű költőn? Feszesség igényét a természetes lazaságon? Nem mondom, hiszen oly rokonszenves, erkölcsi bátorságában oly vonzó számomra ez a szigorú szemöldökű, fiatal Rónay-kép. Az Illyésre vetült árnyékot inkább egy másik Rónay-kép felrajzolásával törlőm el. Másfél év se telt el, Illyéssel áll rajta, s névtelenül a kép hátterében ott van e sorok írója is. Egy nagyszerű esszében Rónay a Hunok Párizsbant ünnepli itt. Okosan, hevesen, csaknem ellentmondást nem tűrő logikával. Ha az imént idéztünk a bírálatból, méltányos, hogy halljunk valamit a lelkesült dicséretből is: „ ... az írónak kötelessége, hogy tisztességesen, hibátlanul írni tudjon; ahogy a mesterembernek kötelessége, hogy értse a mesterségét. Csupán azt a kultúrhermetizmust véljük kórosnak és károsnak, mely úgy őrzi a humanitást, hogy magának őrzi, maga alá kaparja piedesztálnak, amit szét kellene osztania. Stílust? Igenis:stílust. Jó, pontos, hibátlan 46
