Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 10. szám - MŰHELY - Lengyel Balázs: Fényképek Rónay Györgyről

stílust; világos és erős, gazdag és szemléletes stílust; de nem öncélú, önmagát fitogtató, tárgytalan stílust. Stílust, mely anyagot hord, és anyagot közvetít; stílust, mely a valóság megkerülése és körül balettozása helyett szíven találja a valóságot. Nem stílust, amely az eretnekül méltatlannak tartott valóságot párává »nemesíti«; hanem stílust, mely méltó tud lenni a valóság méltóságához. Amilyen méltó hozzá a »Hunok Párizsban« stílusa; szebb magyar prózát nemigen írtak.”

Súlyos, ellenállhatatlan verve dolgozik itt. Ráismerhetünk: egy tőről fakad, egy az anyaga az imént bíráló szenvedéllyel. Gondolatformálásának sebes pulzálását, ahogy ütésről ütésre pompásan előre lép, nem is szívesen töröm meg, de itt mégis előre kell vetnem, hogy egy olyan kanyar vagy kitérő következik, amely személyemet érinti és a felidézendő képek sorát árnyékba Vonja. „Többek között — folytatja Rónay a cikket — azért olyan szép, mert annyira pontos. Csak a napokban olvashattuk egy vitacikkben, hogy az »esztétikai mérésekben, formulázásokban olyan mérhetetlen és alig megfogható tényezők, inponderábiliák szerepelnek, hogy az írónak a racionalitáson túl szüksége van az olvasó megérteni akarására is«. Természetesen szükségünk van az olvasó megérteni akarására. Ez pedig abban áll, hogy az olvasó olvasni kezd. A többi azonban az író dolga, akár esszét ír, akár regényt. Sajnos, tudomásul kell vennünk, hogy azokat a bizonyos inponderábiliákat is ki kell fejeznünk. Meg kell mondanunk pontosan és világosan — pontosan úgy, ahogy a stilisztika tanította a régi középiskolákban —; itt már nem szabad az olvasó megérteni akarására, minden lazaság, pongyola- laság és homályosság végső argumentumára se számítanunk, se hivatkoznunk . . . Ha egy írót azért nem értenek meg, mert lemondott arról, hogy egyértelműen, pontos fogalmazásban közölje velem az »alig megfogható tényezőket«, bizonya hiba őbenne van. »Alig« megfogható; lehet, hogy nehezen fogható meg. De megfogható. Tessék megfogni.”

A kifejezés klasszicista igényéből ilyen pompásan és csaknem cáfolhatatlanul Vitatkozik velem Rónay vagy pontosabban: vitatkozik azzal a jelenséggel, amelyet bennem ért tetten. Én viszont a Magyarok következő számában azzal vitáztam, azzal nem értettem egyet, amit Illyés stílusáról mondott. Persze nem a stílus nagyszerűségét vitattam, hanem azt, hogy ez a nagyszerű stílus felfütött, csavart, áttételes, csupa ötlet esszéstílus, nem regényhez való. Tévedtem? Persze, valószínű. Hogy miben, nem is érdekes. De Rónayt megbántottam, évekig maradt közöttünk valami feszültség.

S ez baj volt. Nagy baj. Megszűnt számomra egy biztos és üdítő zuga a világnak, megszűnt a kuckó. A régi Révai kiadónál az elegáns igazgatói szobák mögött, folyosóvégen, a mellékhelyiségek táján, falból lógó csövek között, volt egy félfürdőszobányi helyiség. Egy szék, egy íróasztal volt benne és könyvhalmazok. Más nem is fért el. Ez volt Rónay- nak, a kiadó egyetlen lektorának az úgynevezett szobája. 10 és 2 között ide mindig fel lehetett ugrani beszélgetésért, tanácsért, megértésért. És többet nem lehetett.

Évek teltek el úgy, hogy megint csupán a könyvein keresztül találkoztam vele. S méghozzá már korábban megjelent, 2—3 év késedelemmel hozzám elért könyvein. Az új francia költőkön keresztül például, vagy a Rimbaud kötetén, melyekkel csakúgy jövőt ígérő távlatot tudott nyitni, az irodalom megszüntethetetlen áramába tudott kapcsolni, mint valaha a Te mondj el engem-mel, rokon mód bizonytalan és kétséges években. Mert sokunk számára ez megint a régi könyvek korszaka volt, az írás helyett, a hallgatásé. Amikor személyesen újra összejöttünk, Rónaynak már szállingózva megjelent néhány könyve abból a tengersok kész kéziratból, amit a hallgatása alatt írt. Egy gazdag, költészetét reprezentáló verseskönyve, a Nyár, a Nábob halála című szuggesztív társadalmi (és önéletrajzi) regénye, valamint a Petőfi és Ady között című pompás irodalomtörténete, mely tudós alaposság mellett, mégis a babitsi, a Szerb Antal-i magas élményhőfokon beszél a múltról. Ennek a találkozásnak az emlékképe

47