Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 10. szám - MŰHELY - Lengyel Balázs: Fényképek Rónay Györgyről

S akkor egy könyvkirakat, nem is a főtéren, hanem egy rejtettebb, csendesebb mellékutcában. Meg kell állni előtte még ilyenkor is. S a kirakat háborús békéjében: Rónay György első verseskötete, a Te mondj el engem. Arany nyomású, finom antilop kötés. Nem friss könyv, de a szolidabb múltból jövőt Ígérve, folytonosságot hirdetve, itt maradt. Majd a „lenni vagy nem lenni” gubancát bogozva, Rónay versei. Hogy milyen a háború, milyenek a katona számára a háborús mindennapok, azt legjobban számomra egy frontot járt esszéista fogalmazta meg. Azt mondta: „Unalmas, minden szörnyű és unalmas. Ha az emberre lőnek, lapul és vár, ha nem lőnek, vár és vár.” És ebben a feszült unalomban, mindenki az, mint máskülönben. Viszi magát magával. Olvasó ember az olvasóéhségét még a frontvonal bunkerjába is.

A Te mondj el engem fűtött, nyugtalanító kötet volt. A támadott, a veszélyeztetett személyiség szenvedélyes vallomásvágya éltette. A régi kép időmosta részleteit persze lehetetlen megélesíteni, összbenyomása mégis világos: Nyugat-költészet, de mégis egy lépéssel közelebb a nagy nemzedékhez, elsősorban Babitshoz, mint a másodikhoz, Illyéshez, Szabó Lőrinchez. Azoknál feszesebb, konszonánsabb. S közelebb a mesterség mindenekfeletti szeretetéhez, mint célra tartó alkalmazásához. Fiatalos szigor, mű- vesség — de a visszacsatoló kapcsolódások mellett, új szín is: az asszociációk nagyobb távolsága, ki nem fejtett többlettartalom a szavak mögött. Mintha a szuggesztív vers- dalammal már Apollinaire manipulálna. De a kép előterében mégis ez áll: értelem, kifejezésvágy, belső világ — átvilágított és kézben tartott.

Persze ennek a képnek is van azért egy előképe. Egy kép Rónay Györgyről, a kritikusról. Nagyított kópia — az ifjúi vágy és nosztalgia nagyította fel a csaknem gyerekkori Nyugat-olvasások nyomán. Mert Rónay már a Nyugatban kezdte a kritikusi útját, s a Babits halála után megindult Magyar Csillagnak volt egyik vezető, jelleget adó, programot fogalmazó kritikusa, s mellesleg az Ezüstkor egyik szerkesztője. Egy csodált csillagvilág része volt, magasan az ég ívén fölöttem. Az előképen éppen ez a programadó kritikus áll. Szörnyű az emberi elme. Tapad az érzékelhetőhöz, őrzi a szint, a hangot, a mozdulatot, s kiejti a lényeget. Nem emlékszem, Rónay mit mondott, de tudom, hogy hogyan mondta. Nincs kedvem hamisítani, nem keresek utána, hogy a Magyar Csillag kritikai rovata élén (baloldalt fent) milyen kritikai elveket hirdetett meg. Maradjunk a hangnál, a mozdulatnál, valamit azért az is tolmácsol. A hang fűtött volt, de nem túlfűtött, s hajlékony modulációival alkalmazkodott a differenciált gondolathoz. Ez nekem akkoriban (és még sokáig) nem sikerült. Hévvel beszélni okosan, körültekintően, méltányosan — ez a legnehezebb. A gondolkozás és kifejezéskultúra olyan „összeért” állapota kell hozzá, a szesz és az aroma olyan elválaszthatatlan egysége, mint a legfinomabb italokban. Nem tudok mást mondani, az ilyesmi mögött olyan sejtekig szívódott és ott elevenen tárolt nagy műveltség áll, olyan automatikus belső komputerrendszer, amely a felsejlő gondolatnak érveit és ellenérveit nyomban kidobja, és önmagában feldolgozza. Arendszer ellenére vagy éppen e rendszer gyorsasága révén, Rónay kritikusi mozdulata — az a közlő mozdulat, amit említettem — meglepően spontán. Bárki, bárhol ellenőrizheti — nem csal a régi kép —: milyen nyugodt természetességgel, mondatról mondatra haladó plaszticitással fejt ki gondolatmeneteket. Szövege, ha bonyolult is, mindig tisztázott, világos. így gondoltam akkor, és ma sem gondolom másként: irigylésre méltó hang és irigylésre méltó mozdulat.

Nagy, átfogó világirodalmi műveltség és világos, csaknem klasszicista előadásmód — joggal remélem, hogy ezzel máris őriz emlékezetem tartalmi, lényegi elemet abból a kritikusi programból. A kritikusi szenvedélyről pedig már van egy másik premier plán képem. Félve mutatom fel, mert dehogyis akarok, dehogy is merészelnék más érzékenységeket sérteni. Nem is a dolog tartalmi részére figyeltünk, hanem a benne rejlő példára,arra a kritikusi elhivatottságra, mely csakis „keble istenének”jelzéseit

45