Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Leskó László: Intézményesített irgalom

Ortályos Róza néni, miután messzire tette magától a mankóját — azt hitte, fényképezni is fogom —, a következőket mondta:

— Vigyen el innen, mert én öngyilkos leszek itten, a vonat alá fekszek ...

Féltestvére gúnyosan cöccegetett:

— Ahhó meg kő várnod, hogy vasút épűjjön nálunk!

A csibekas formájú kis öregasszony akkor öt családdal állt perben két dunyhaciha, három vánkoshuzat, három lepedő, tucatnyi alsónemű miatt, amiket volt befogadói, „azok a Szűzanya tagadó bal latrok” állítólag „elraboltak”.

— Csapja föl a Balaska Marcsa szoknyáját, majd meglássa, hogy az én pöndölöm van alatta!

Lassan kerekedett a történet. Csepelről került B. pócsra, amikor a fia — miután magára irattattá vele a lakását — a szó szoros értelmében kitette az udvarra. Bordatörés, zúzódások. Ortályos Ferenc a bírósági tárgyaláson — melyen elmarasztalták — tettének okaként arra hivatkozott: az anyja rendszeresen lecemendézte az ő harmadik feleségét. A kórházból való kikerülés után hozta az öergasszonyt B. pócsra egy távoli rokon. Matrónakorú pesztrának a gyerekek mellé. Egy hónap múlva „kitellett a becsülete”, mert egy ízben avval fogadta a rokon feleségét, hogy a férfi erőszakot akart rajta elkövetni. Átlagban negyedévenként került újabb és újabb családhoz a faluban. (Ne kutassuk az okot; a befogadókra mennyire hatott tizenötezer forintos takarékbetétkönyve!) Schattmannék a fáma szerint miatta váltak el. Gergelyék panasza:

— Éjjel az eladó lányunk fejét fogdosta, van-e benne bogár!

Végül két hetet — november ködleheletű éjjeleit — afalu határában, kukoricaszár- csomókon töltötte, innen került szociális otthonba.

*

A SÖTÉT VIDÉKRE más kifejezéssel — paradoxon! — azt szokták mondani: FEHÉR FOLT. Kis Buri Boldizsár falujára e két kifejezés jogos volt hajdan. Miként rá magára a hatvanhétből jó negyven esztendőkig a „fenegyerek”, a „falurossza”. Megbélyegzőn, de a viszolygáson áttüzesedő irigységgel mondták. Korai özvegységre jutott, kóróvá száradó anyja nevelte egykeként, s ha olykor-olykor messzire csavargott, már hallatszott is az aggódva hívó hang, mint a sárga zsibák után: „Buri! Buri!” Innen a Kis és a Boldizsár között az a fiúgyereket dacossá vadító ragadványnév. Kiszámíthatatlan felnőtté sudárult. Falumulattató POZOVICSKÉNT osztogatta a lakodalmas menetben a KUKORÉST, az ünnepi fonottast az egyik nap, a másik nap meg éppen a cimboraságra ivókkal verekedett össze. Egy kocsmai összetűzéskor Fekete Bintusjani ép kezének két ujja tört, amikor Kis Buri homlokára vágott. Attól kezdve, ha fejsze éle csorbult, azt mondták a péterszöges, kemény fára: „Olyan, mint a Buri feje!” Csak a lányokkal nem talált hangot. Aki meg hajlandóságot mutatott volna iránta, azt az anyja marta el mellőle.

De nem emiatt kezdték SZERENCSÉTLEN Bódinak emlegetni. A téesz-szervezéskor, amikor a táblát kitették a faluvégen — „Szövetkezeti község” — ő maradt az „elhanyagolható tizedszázalék”. Elment a kőművesek mellé. „Páholyból” és kárörömmel figyelte AZOK első évekbeli botladozását. Lábraállásukat aggodalommal. A szerencse kenyerespajtásából ellenségévé lett. Az ajtót egyre gyakrabban nyitotta rá a baj és a gond. Kórószáraz anyját megütötte a szél. Lepedős, huzatos ágyba fektette a betegség; szalmáról, rongytakaróról kelt fel mellőle a halál. Kis Buri Bódi férfiügyetlenséggel ápolta, míg élt. Orvost nem hívott, az anyja szennyes réklijével éjnek évadján, csatakos időben a harmadik községbeli javósasszonyhoz gyalogolt. Ä javóst nem találta: évekkel előbb ért a nemlét síkos martjához özvegy Kisnénél.

Két nappal később Kis Buri homlokán valaha-fehér zsebkendővel kapitulált a láz előtt.

26