Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 10. szám - Tóth-Máthé Miklós: Két elbeszélés (Feltámasztás, A pofon)
Egyik nap kint voltak a temetőben, és akkor sokáig nézte Gurics a fekete márványt, rajta a nevet meg az évszámokat. — Nem jól van ez így — csóválta a fejét —, hiszen így az a látszat, mintha ő halott lenne. Pedig él, bennem él tovább. Valamelyik nap is azt mondtad, hogy a mozdulataimban is kezdek rá emlékeztetni. Ezért tudod, mit határoztam? Kicseréltetjük a sírkövet, és az én volt nevemet íratjuk rá. Ez legyen a büntetésem ! És kicseréltette a sírkövet fehér márványra, ráíratva aranyozott betűkkel, hogy Gurics Timót. És a két évszámot, amik megegyeztek a megboldogult évszámaival. — Először vagyok nyugodt az eset óta — sóhajtott. — Meglátod milyen boldogan élünk majd, pontosan úgy, mint régen. Hiszen csodálatos dolog történt! Feltámasztottunk egy embert! — De eltemettünk egy másikat — nézett rá az asszony, mire Gurics felemelt ujjal, nagyon határozottan mondta: — Megérdemelte! Ezentúl pedig megtiltom, hogy kimenjünk a sírjához. Hiszen a halálomat kívánta az az ember! Erre nincs bocsánat! És soha többet nem mentek ki a temetőbe. A sírt lassan benőtte a gaz, a fehér márványt valaki ledöntötte. Az özvegy pedig idő múltával belenyugodott, hogy Gombár Gyula feltámadt, csak egy kicsit megváltozott a túlvilágon, és néha kísértetiesen emlékeztet néhai Gurics Timótra. A POFON A hivatalnok kapott egy pofont. Utoljára gyerekkorában kapott az apjától, de arra már csak homályosan emlékezett. Azóta soha senkitől, és most egyszerre váratlanul felképelték. Az a nap is pontosan úgy kezdődött, mint a többi. Reggel még semmi jel nem mutatott az eljövendő pofonra, és délben is nyugodtan ebédelt a vállalati étkezdében. A pofon csak este kilenc körül csattant el, mikor egy kiló kenyérrel a hóna alatt a közértből igyekezett hazafelé. Ahogy befordult az utcájukba, két férfi állította meg. Egyiküknek forradás volt az arcán, és mély torokhangon beszélt. — Szakikám — mondta —, adj egy falást a brúgódból. És nagy kezével a kenyér után nyúlt. A hivatalnok ösztönösen hátralépett, és megdöbbent hangon közölte, hogy nem érti, mit akarnak tőle. — Egy harapást a kenyeredből — szólt most már fenyegetően a forradásos arcú —, vagy talán sajnálod . . .?! — Nem sajnálom, kérem, de nem értem mi jogon és egyáltalán, hogy juthat eszébe valakinek az utcán .. . Ekkor kapta a pofont. Visszakézből, inkább csak meglegyintette a másik, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy felrepedjen a szájaszéle, a lendülettől egy szeméttartónak essen, és a kenyér a hólétől csatakos aszfaltra guruljon. A forradásos arcú mintha csak erre várt volna. Rálépett a kenyérre, lángossá tiporta és közben dühös gúnnyal sziszegte a hivatalnok felé: — Na most már zabálhatod, te piszok... Vakard fel, ha tudod, te nyavalyás... Nyald fel innen, te disznó . . .! A másik aki eddig szó nélkül cigarettázta végig az eseményeket, most megfogta a forradásos arcú karját. 18
